Az 1960-as évek elejétől a kézi vezérlés, a 3 T (tiltás, tűrés, támogatás) a tabuk idejének kettős beszédét az emberek a magánszférában kompenzálták. Az 1968-as csehszlovákiai szovjet beavatkozást követő növekvő nyomás tovább szűkítette a szabadság köreit. A menekülő útvonalak egyike a az 1970-es évek elejétől a Balaton-felvidékre vezetett, ahol Szomjas György volt az egyik első „bebíró”. „Nem is csoda, hogy az elsők között érkezett, hiszen a Jancsó Miklós klasszikus alföldi filmjeihez helyszínt mutató filmes, Gödrös Frigyes főiskolai barátja, osztálytársa volt” – olvasható a nemrég elhunyt rendezőről a Nagy Káli Könyvben.
A Kádár-korszak magánterei
1963 a kádári konszolidáció kezdő éve, a magyar filmes új hullám nyitánya. Herskó János Párbeszéde 1956-ot csatornázza be a kiegyezés alakuló társadalmi közbeszédébe, Gaál István Sodrásban-ja a falusi fiatalok társadalmi felemelkedés előtti pillanatát bontja ki. Jancsó Oldás és kötése nemzedék- és osztályváltást egyszerre mutat. Jámbor Ambrus (Latinovits Zoltán) vendég egy Antonioni-filmből: elegáns, sármos és szplínes, zárkózott, magányos és súlyosan gondterhelt. A férfi krisztusi korban van, éppen a kiteljesedés és a megállapodás előtt. Orvosi karrierje elején már látja példaképe, az idős prof tévedéseit, s még látja a tanyát, ahonnan származik.
Oldás és kötés (Fotó/Forrás: PORT.hu)
Ha hozzávesszük, hogy Jancsó 1961-ben Indián történet címmel rövidfilmet készített, könnyebben ráérzünk, a „fényes szelek” társadalmi felhajtóerejével a fővárosi elitbe katapultált első generációs értelmiség magánéleti krízisének tétjére: a - kimond(hatat)lan - szabadságra. Érdekes egybeesés, hogy a Jancsónál 22 évvel fiatalabb Cseh Tamás, akivel a Még kér a néptől (1971) kezdve számos filmben dolgoztak, ugyanebben az időben kezdett „indiánozni”. Az Indián történet narrátorszövegében hangzik el, ami a Jancsó-Hernádi alkotópáros munkáinak alappillére:
A prérin születtem, ahol szabadon jár a szél. Aranyat akartok, és nem hagytok élni engem.”
Az ikonikus szabad népet, az indiánokat rezervátumokba kényszerítették, számuk egyre fogy – s a szöveg alatt indiánokat ábrázoló filléres játékfigurák sora látható.
A szabadság magánköreinek egyike volt a Jancsó-Mészáros házaspár Rózsa utcai lakása is, ami generációk számára jelentett oázist, inspirációt. Xantus János élete végéig nosztalgikus szeretettel őrizte a hétköznapi szabadság emlékét, amit Jancsóéknál tapasztalt, s ami miatt rendező lett. Pataki Éva (Rózsa utca, 2003) dokumentumfilmjében az is felmerült, tudta-e a társaság, ki a besúgó – erre a fölvetésre 40 év után már csak legyintenek.
Jancsó Miklós (Fotó/Forrás: Kende János / Fortepan)
Olyan szerencséje ugyanakkor keveseknek volt, mint Jancsóéknak. A Mester a rendszerváltás, a kerekasztal-tárgyalások idején egy elhárító tiszttől tudta meg, hogy Aczél György kifejezett utasítására a jelesebb rendezőket nem zsarolták be a spionkodásba. Jellemző öniróniával mondja: ők voltak a „fiore all’occhiello”, a virág a gomblyukban, akik a politikai rendszer Nyugat-promójához, szalonképessé tételéhez kellettek.
Egymásra voltak utalva: a hatalomnak legitimálásra, a filmesnek lehetőségre volt szüksége, ez volt a játéktér.
Új tájak – A Káli-medence
1968 augusztusa, a csehszlovák beavatkozás megmutatta, mi történik, ha egy nép megpróbál függetlenedni. Addigra Jancsó az Így jöttemmel (1964) jelesre abszolválta a felszabadulás 20. évfordulójának kötelező megünneplését. Az alkotás, amit a hivatalosság, a Játékfilmszemle társadalmi zsűrije fődíjjal honorált, valójában megkerülte a feladatot: magánemberi, személyes konfliktusrendszerbe helyezett egy világnézeti elvárást. Épp fordítva, mint a későbbiekben, ahol a karakterei személyiség nélküliek, avagy igény szerint formálhatók.
A következő két parabola, a hibátlan remekmű Szegénylegények (1965) feszes bravúrja után a Csend és kiáltást (1968) már új operatőrrel, Kende Jánossal készítette. Ő „örökli” a díjazások-beli legjobb operatőr státuszt Somló Tamástól, s az alföldi filmek helyszínelőjével, Gödrös Frigyessel együtt új tájakra kalauzolja és követi Jancsót: a Balaton északi partjára, a Káli-medencébe.
A Fényes szelek (1968), az első színes játékfilmjük talán még hideglelősebb attól, hogy nem a - természettől végtelen, ám az ember miatt - súlyosan lehatárolt pusztán, hanem a vidáman dimbes-dombos Veszprémben forgott. Az inotai víztározó partján játszódó nyitó képsorok filmtörténetileg nem felidézik, hanem éppen hogy megelőlegezik a ’68-as fiatalok lázadásának jelképes területfoglalását, a földre ülést és fekvést (Eper és vér, 1970)
Az Égi bárány (1970) helyszíneként már természetes élővizet, a Kornyi-tavat és környékét használja. A lefolyástalan „Kornyita” szárazabb időszakban szinte teljesen eltűnhet, így történt ez 2008-ban is, amikor egykori asszisztensével, barátjával, Sipos András rendezővel, díszlettervezőjével, Banovich Tamással, és késői filmjei operatőrével, Grunwalsky Ferenccel, valamint a legendás Kapával, azaz Mucsi Zoltánnal fölkeresték az egykori forgatási helyszíneket (Motívumkeresés…, 2008)
Fényes szelek (Fotó/Forrás: PORT.hu)
A Még kér a nép (1971) a Duna-kanyarban forog, ám Jancsó csaknem tíz év olaszországi intermezzó és a Szerelmem, Elektra (1974) apajpusztai munkálatai után ismét visszatér a Káli-medencébe. A Vitam et sanguinem trilógia két elkészült része, a Magyar rapszódia és az Allegro Barbaro (mindkettő 1978) könnyű, elegáns, többfunkciós díszlete (Banovich) jórészt ugyancsak a Káli-medencében szolgálta az addigra Jancsó védjegyévé állandósult, újra-és újraértelmezett összetevők alkotta gesamkunstwerket. Itt kell megjegyeznünk, hogy a kritika a legkevésbé sem bánt kesztyűs kézzel a Jancsó-Hernádi alkotópárossal. Az a legenyhébb szakmai kifogások közé tartozott, hogy újra és újra ugyanazt a filmet csinálják, ami nem is film, csak lefilmezett szabadtéri színház. Koltai Tamás motívumösszegző elemzésében azonban praktikus Jancsó-breviáriumot adott:
„Amikor Hernádi és Jancsó a trilógiában újra földolgozza a magyar történelem legutóbbi félszázadát, az agrárszocialista mozgalmaktól a személyi kultusszal való leszámolásig – más szóval a Még kér a néptől a Fényes szelekig –, akkor ezzel a lefegyverző udvariassággal a kritika segítségére siet: maga elemzi önmagát. Ennek megfelelően a Magyar rapszóda és az Allegro barbaro sajátos ellenpróba. Részleteit – a libalegelőn cigányozó, országvesztő úri társaságot az Égi bárányból, az időmúlást hosszú beállításokkal érzékeltető képeket a Fényes szelekből, a korai munkásmozgalom rituális csoportjait a Még kér a népből, a Szerelmem, Elektra vörös helikopteres forradalomutópiájának megfelelő vörös automobilt, az olasz produkcióban készült Magánbűnök, közerkölcsökből átszármazott szabadtéri dobogót a keringőző párokkal –,
e kétrészes Jancsó-breviáriumot tehát, úgy kell néznünk, mint a szerzők önként vállalt tesztjét, amely eddigi működésük egészét veti alá koncepcionális teherpróbának.
A kritikának ezek után már csak annyi a dolga, hogy a készen kapott szakmai teszt eredményét hozzámérje a tágabb összefüggésekhez. Nagyképűen szólva: a valósághoz.”
A Szerelmem, Elektra sok vitát kiváltott vörös helikoptere így, mondhatni, onnan repül át a rendszerváltás bonyolult erőszak-viszonyait látnoki erővel előrevetítő Szörnyek évadja (1986) tóparti jeleneteibe.
A Szörnyek évadja a negyedik perctől motivikusan is, képsorában is kapcsolódik az Oldás és kötés befejezéséhez. Jámbor Ambrus menő kölcsönautóját dr. Bardócz (Cserhalmi György) piros lenyitható tetejű VW-je váltja, ő is átkocsizik az Alagúton, majd a Lánchídon. Az ominózus helikopter immár nem piros, s nem is a szabadulás jelképe, ellenkezőleg: a mindent megfigyelés, a zavaró tényezők emberzrikáló óriásdarazsa. S bár a filmes emlékezet (Filmesek egy rakáson, Sára Júlia, 2002) úgy őrizte meg ezt a minden bizonnyal rendkívül drága filmet, mint amiben Jancsó a köveskáli Kornyitában elsüllyesztett egy piros Ladát - a képek tanúsága szerint az a bizonyos autó sárga volt. 1986-ban már nem kellett nagy merészség a képsort az 1970-ben Svédországba disszidált Herskó emlékezetes vízbe hajtó autójára történő utalásként érteni (N. N., a halál angyala). A filmvégi jelenetsor minden egyes alkotóelemét untig ismerjük, több alkalommal láttuk már akkorra, meglehet, elegünk is volt belőle kicsit, napjainkban mégis fájdalmasan jó újra- és újranézni.
Jancsó Miklós egy forgatáson (Fotó/Forrás: Kende János / Fortepan)
A Kende János alkotta spéci fahrtsínen lágyan sikló zongoránál az élettől kicsattanó Erőss Tamás, a hasonlíthatatlan pannon naplementében ironikusan szól a Hajmási Péter meg a La Paloma, a gyönyörű Olasz Ágnes kacéran mosolyog a zongorán, s a kamera két oldalán ott vannak mind a barátok Cseh Tamástól Csengey Dénesig.
Jancsó utolsó visszatérése a Káli-medencéhez az 1999-es napfogyatkozáshoz kötődik (Anyád! A szúnyogok), melyben már újabb idők újabb zenészei, Lovasi András, Lagzi Lajcsi játszanak. „Mi van, ebben az országban mindenki részeg vagy hülye?” – hangzott a kései parabolák lépéskényszeres idejének kérdése (Szörnyek évadja). „Csodát fogsz látni, Petikém, nem hiába találtam ki ezt a naplementét” – nyilatkoztatja ki Kapa az Anyád! végén. A két profán mondat két korszakot sűrít. Az utolsó időszak Jancsó által mind közönségesen per „blődli” definiált művei szerencsére elegendő iróniát és szabadságot tartalmaznak ahhoz, hogy elviseljük a matériát, amelyből vétettek.
A Magyar Mozgókép Fesztivál Jancsó 100 - Pannon Jancsó című programja Jancsó Miklós és a Balaton-felvidék kapcsolatát idézi fel, és levetíti a Cinéastes de notre temps című francia portréfilmsorozat Jancsó Miklósról készített 1969-es epizódját, amely felidézi a Fényes szelek veszprémi forgatását, majd a felújított filmet is műsorára tűzi a fesztivál. A Jancsó 100 eseménysorozathoz kapcsolódva, szintén a Fényes szelek nyomában Jancsó-sétát is rendeznek Veszprémben, a forgatás egykori helyszínein, valamint szabadtéri Jancsó-plakátkiállítás is nyílik az Óváros téren.
Fejléckép: Jancsó Miklós (fotó: Kende János / Fortepan)
hírlevél
