Nem véletlen, hogy az online platformon bemutatott tárlat Weöres Sándor Rongyszőnyeg című versfüzérének 116. darabjával kezdődik:
Barcsay Jenő (Fotó/Forrás: Féner Tamás)
Csak játék, mondja dalomra a kortárs,
s a jövő mit se szól rá, elfeled.
Verseimet ajánlom a falaknak,
úgy írtam ahogy nekem jólesett.
Ugyanis Féner Tamás napi munkaköri elfoglaltságaitól függetlenül kereste feladatait. Ha fényképezett, nem a látvány volt az első, hanem az, amit gondolt a látnivalóról. Ha pedig a fotográfia valamely területén úgy gondolta, az már nem képes számára újat, mást megmutatni, tovább lépett. Így lett színházi fotósból szociofotós, így mutatta be emlékezetes alkotásain a bányászok, a magyar zsidóság életét, vagy később a városkép sorozatait. Ezt követően kezdett el a formák felé fordulni.
Jelen projektjében elsősorban azt szerette volna megmutatni – korábban is használt tárgyak csoportosításával –, hogy mit gondol azokról az emberekről, akiket egykor fényképezett, illetve azt, hogyan változott idővel a róluk alkotott véleménye.
Jancsó Miklós acélbörtönben, Barcsay Jenő vaskarikában
Féner Tamás az alkotómunkát a koronavírus-világjárvány alatt, 2020 tavaszán kezdte el vidéken. Kizárólag analóg technikával dolgozott.
A képek inkább a barátságaimról szólnak, mint a művészetről.
Elővettem az olykor több tíz évvel ezelőtt készített, számomra kedves embereket ábrázoló portréfelvételimet, és elkezdtem őket gyötörni, jelenleg érvényes mondanivalóval megtölteni, azaz az elsődleges jelentéssel bíró fotográfiákat másodlagos jelentéssel felruházni” – mondja Féner Tamás.
Róna Viktor (Fotó/Forrás: Féner Tamás)
Így került az önfegyelem acélrácsa mögé Jancsó Miklós, akiről Féner azt gondolja, hogy először talán az a Szegénylegényekben talált ki egy tökéletes formát, idővel azonban csak ez a forma volt, a feszítő erő elszállt az alkotásokból. Hasonlóan látja barátjának, Róna Viktornak az életét is, akire a tánc, a balett, a család fegyelmet kényszerített, nem tudott igazán szabadon létezni. Féner Tamás az ő portréját is acélrácsok mögé komponálta. A Barcsay Jenőről készült felvételen a festőművész egy emelkedő acélspirálon át látja a világot. Csók István festőművész portréjára mézeskalács-sütő érzékelteti talán Csók, talán sokak által vitatott művészetének lírai nyitottságát. Aztán máskor alkotásokat láthatunk, a megszólítottak – így például Schaár Erzsébet és Segesdi György – műveit. Róluk úgy gondolta a szerző, semmi sem pontosabb, mint egy-egy művük részlete, kommentálva.
Kassák Lajos (Fotó/Forrás: Féner Tamás)
34 portré, 34 történet
Kézdy György (Fotó/Forrás: Féner Tamás)
Talán szokatlan egy fotóstól, aki előszeretettel beszél a fotógráfiáin keresztül, hogy a műalkotások mellé történetekkel is szolgál. Azonban Féner Tamás ezt teszi, a portrék melletti szövegekből többek között bepillantást nyerhetünk az alkotó pályafutásába, a Kézdy Györggyel és Róna Viktorral kötött barátságába, de megtudhatjuk azt is, miért kellett leengedni a függönyt 1965-ben annak Koldusopera-előadásnak az esetében, amelyben Psota Irén játszotta Polly Peachum-t, Gábor Miklós pedig Bicska Maxit. Féner Tamás sok szerkesztőségben dolgozott, újságíró kollégái, szerkesztői inkább nem vették jó néven, mint igen, ha írt, hát talán most vett elégtételt.
„Az azért nem véletlen, hogy színész nem szerepel ebben a történetben. Nem szívesen vállalják magukat: inkább látják személyüket koronával, vagy tógában, mindenképp három ujjnyival a föld felett. A Kézdyről, ennek ellenére, van portré, de az más. A Kézdy a barátom. Volt. Meg igen tiszteltem: kettővel felettem járt a Madáchba.”
Fejléckép: Barcsay Jenő festőművész portréja (részlet) / Fotó: Féner Tamás
hírlevél
