„Miközben ezt csinálom, közelebb érzem magam a természethez, mintha odamennék venni egy darab húst. Némi büszkeséggel tölt el, hogy tudom, honnan származik, és valószínűleg én magam öltem meg. Szóval ha állást kellene foglalnom, vagy ilyesmi, hát azt mondanám: »Ha nem vagy képes megölni, nem vagy méltó arra, hogy megedd«” – mondja Jens Mortan Rasmussen tanár, miközben bálnahúst szeletel a kertjében. Ezekkel a mondatokkal indul Vincent Kelner dokumentumfilmje, A bálna íze, amely a Feröer-szigetek grindadráp vagy más néven grind nevű tradícióját mutatja be. Ennek során a helyiek nyáron vagy kora ősszel többszáz pilótabálnát mészárolnak le élelmezés céljából.

A többszáz éves múltra visszatekintő hagyomány értelemszerűen hosszú évtizedek óta nagy felháborodást vált ki a nyugati világban,

Jelenet A bálna íze című filmből (Fotó/Forrás: BIDF)

A rendező jó dokumentumfilmeshez méltóan igyekszik teljesen pártatlan módon bemutatni a probléma összetettségét: a filmben ugyanolyan mértékben ismerhetjük meg a helyiek és a Greenpeace Sea Shepherd elnevezésű csoportjának álláspontját a véres hagyománnyal kapcsolatban. Egyúttal pedig látjuk is a két fél „összecsapását”, hogyan zajlik konkrétan a grind, amelynek során vértől vöröslenek a szigetcsoport partjai, és miként próbálják megmenteni az állatokat az aktivisták.

A film remekül mutatja meg, hogy a sziklaszilárdnak vélt értékítéleteink valójában milyen könnyen törhetnek össze, ha megismerünk egy egészen új perspektívát. Mert persze: a grind a felszínen egy véres, kegyetlen mészárszékre emlékeztet, amely során az emberek a partra űznek, kifárasztanak és legyilkolnak egyébként rendkívül intelligens állatok százait –

A természetvédők felháborodása teljességgel jogos. Egészen addig, amíg meg nem szólalnak a feröeri emberek, akik, lám, nem eszeveszett barbárok, hanem jóérzésű emberek, akik kis közösség lévén érthető módon ragaszkodnak a nemzeti identitásukhoz. Ahogy ők mondják, ha a grindet támadják, akkor őket az egész kultúrájukban támadják. A filmben látunk is egy férfit, akinek a karján tetoválásként elevenedik meg a bálnavadászat, amely összekapcsolja őt az őseivel.

A grind során legyilkolt pilótabálnák (Fotó/Forrás: Martin Zwick/Getty Images Hungary)

A probléma tehát adott. Mit tegyen egy ember, aki szeretne kiállni egy ügy mellett, amelyben a végletekig hisz, úgy, hogy közben ne sértse meg egy ország jelentős részét, és ne illethessék a kulturális etnocentrizmus vádjával, valami olyasmivel, aminek elutasítása a modern nyugati gondolkodás egyik fontos alappillére? Mert, ahogy azt a filmből is látjuk,

(Ez egyúttal felveti a mi, azaz a média képviselőinek a felelősségét is.) Eközben a helyiek nem győzik hangoztatni: számukra ez nem az élvezetről, hanem az önellátásról szól. Veszélyeztetett állatfajra pedig sohasem vadásznának.

A bálna íze alapjaiban rázza meg a világról alkotott képünket, és világít rá – a filmben megszólaló feröeri szavaival szólva –, hogy tisztán jó és rossz csak a filmekben van. Ettől eltekintve hiába ismerjük meg, miként gondolkodnak a helyiek, szembesülni a magatehetetlenül vergődő, majd legyilkolt állatok látványával egészen sokkoló – persze, hiszen tényleg nem nehéz belelátni a 20. század embertelenségét. Szóval

A film végső soron rámutat arra is, hogy valószínűleg a grind megszüntetését nem kommunikációs csatározásokkal vagy a vadászatot szabotálni próbáló aktivisták közbelépésével lehet elérni. Hiszen minél határozottabban lépnek fel a természetvédők, a feröreriek annál jobban fognak ragaszkodni ahhoz, hogy ők dönthessék el, mit és hogyan tesznek. Ennél sokkal elfogadhatóbb lehet azonban egy másik szempont: a környezetszennyezés miatt ugyanis a bálnák húsa rendkívül magas mértékben tartalmaz higanyt, ami egyes kutatások szerint súlyos károsodásokat okozhat az agyban. Ez pedig már a helyiek számára is ismert. A kérdés csak az, mennyi idő kell, hogy a kultúrájára joggal büszke nemzet külső kényszer nélkül is hajlandó legyen feláldozni valamit önmagából.

Fejléckép: A grind során legyilkolt pilótabálnák (Fotó/Forrás: Martin Zwick / Getty Images Hungary)