Vizuál

Jó néha megpróbálni, tudok-e vízen járni – Interjú a 90 éves Keleti Évával

2021.08.18. 09:05
Ajánlom
Munkásságát számtalan grandiózus jelzővel illették már. Neve fogalommá vált a szakma és a nagyközönség számára egyaránt. Keleti Éváról kevesen gondolnák, hogy sikerei ellenére, máig kishitűséggel küzd. A fotóművész, akit otthonában látogattunk meg, ma tölti be kilencvenedik életévét.

Egyszer, egy fotósorozat elkészítése miatt – Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán otthonában – három napig laktál. Az első kettőben elő sem vetted a fényképezőgépet, csakis a harmadikon. Mikor jön el a megfelelő pillanat, amikor elő lehet kapni a kamerát?

A fotográfia alapja a bizalom. A Ruttkai-Latinovits anyag nem születik meg, ha nem ismerem őket olyan jól, és nem tudom, hogy azt a két napot parlagon kell hagyni. Mert más a légkör, más a hangulat. Tudtam, mikor kell elővenni a gépet, és azt az egy pillanatot ragadtam meg, amit lefényképeztem. A fotó azért születhetett meg, mert előtte volt sok-sok olyan pillanat, amit belesűríthettem.

Azok a pillanatok, amikor nem veszed elő a gépet, gondolom, ott vannak a fejedben.

Persze.

Milyenek ezek a képek?

Nem képek, inkább színek és villanások, szavak és szövegek. Egy függöny, egy valami, ami összeáll egy emberré, egy képpé. Nem az úgynevezett műtermi fotókról beszélek, hanem amikor elmegyek valakihez, és hosszabb ideig ott vagyok. Ilyenkor nagy szerepet játszik a múlt és az, együtt mit éltünk meg.

_007-102217.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Mi mindenre tanít meg a fotózás? Például emberismeretre?

Néha többet tudok valakiről, mint egy orvos.

Valaki bejön a szobába és azonnal kategorizálom magamban, hogy jó, vagy rossz ember. Volt olyan is, hogy egy megérzésem csak évek múlva igazolódott be. Nagyon hinnék az ezotériában, de nem engedem meg magamnak.

Hat hétig tanítottál Indiában, s a rólad szóló könyvből tudom, hogy az az időszak is megkísértett. Még mindig tart a vonzódásod az ezotériához?

A mai napig komoly erőt kell kifejtenem, hogy ellenálljak! Beszélünk valakiről, majd egy perc múlva megszólal a telefon és éppen ő van a vonalban. Miért? Millió ilyen dolgot mondhatnék. Amikor Indiában jártam, éreztem, hogy ez most bekap. Volt ott egy hindu kísérőm, egy hallatlanul magas kultúrájú ember. Egyik reggel hangyák másztak az asztalunkra, mire én megpróbáltam lesöpörni őket. Elkapta kezem és azt mondta: „Mrs. Keleti, nem. Hiszen ez is élet.” Ez a mondat nagyon bennem maradt. Járok egy nénihez, aki kezeli a lábamat, és egy tibeti lámától tanulta az energiagyógyítást. Többször hívott már, hogy utazzunk el együtt a múltba, hogy megtudjam, ki voltam. De nem merem megtenni. Pedig mi történhet velem? Semmi. Vagy kinevetem, vagy elhiszem. Mégis gyáva vagyok ahhoz, hogy az ezotériával szembenézzek. Ez olyan érzés, mintha távolról szerelmes lennél valakibe. Nagyon kívánod, nagyon akarod, de tudod, hogy csak tragédiával végződhet.

Ez egy kacér tánc, amelynek nincs feloldása.

_009-102217.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Nagybátyád, Kabos Endre, háromszoros olimpiai bajnok vívó volt és máig az őrangyalodnak hívod. Itt mégis megengeded magadnak az ezotériát?

Igen. Erről tudom, hogy így van.

Nagyon különleges találkozás volt a tiétek.

Én gyerek voltam, ő már felnőtt ember. Látod, azt szívesen megtudnám ebben az időutazásban, hogy előző életünkben mi kötött össze minket.

Fotózás közben is voltak ilyen fontos találkozások?

Érdekes módon, soha. Olyan volt, hogy tudtam, most valami nagyon jó fog születni, mert igazán ismerjük egymást. Olyan is megesett, hogy korábban nem találkoztunk, mégis csináltunk együtt valami fontosat. Nem tudok mindenkivel egyformán viselkedni, azért is van annyi barátom és ellenségem. Van, akit nagyon szeretek, és van, akit nem. Ezért kapok nagy pofonokat, de nagy szeretetet is. Hét dédunokás dédnagymama vagyok, nem mondhatom, hogy végletek között élek.

Abszolút a földön állok, de jó néha egy picit elemelkedni, és megpróbálni, tudok-e járni a vízen.

_004-102232.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ezt mikor engeded meg magadnak? Csak magánéletben, vagy néha munka közben is?

A munkámban nagyon reális vagyok. Pontosan tudom, mit tudok és mit nem. Sokkal kevesebbet hiszek magamról, mint ami valójában lehetek. Van egy mentorom (Szarka Klára – a szerk.). Kurátornak hívják, de a kapcsolatunk ennél sokkal mélyebb. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy tudok haragudni rá, hogy képesek lennénk egymásnak menni. És van, hogy imádom. A szélsőséges érzések embere vagyok. Ő biztat, mert engem nagyon nehéz meggyőzni arról, hogy mondjuk az a Ruttkai-kép tényleg olyan jó-e.

Arra gondolsz, hogy önmagától is jó-e a fotó, nem csak amiatt, hogy egy legendás színésznő szerepel rajta?

Pontosan. Életem 80 százalékát végigkíséri, hogy amikor valakit fotografáltam, annak akkor is olyan sikere volna, ha azon egy hétköznapi ember lenne látható? Vagy csak azért nézik meg, mert jaj, ez a Ruttkai Éva! Azért örültem a 2019-es kiállításnak a Műcsarnokban, mert Klári előbányászta egy csomó régi, ’50-es, ’60-as években készült képemet. Amikor még nem színházi fotós, hanem fotóriporter voltam. Ma már fizikailag sem tudom bizonyítani, hogy az vagyok. Elég volt megmutatni két évvel ezelőtt, hogy még mindig tudom használni a fényképezőgépet.

Hatvanéves korod körül, még a csúcson abbahagyni, majd 88 évesen visszatérni: mindkettő rendkívül bátor döntés volt. Nagyon örülök neki, hogy interjúnk közben a portréfotókat pont Fábián Évi készíti. Így most egy olyan ember fényképezi végig a beszélgetésünket, aki – két évvel ezelőtti visszatérésedkor  mondhatni, a jobbkezed volt.

Éva nélkül nem tudtam volna megcsinálni. Mindig jött velem és amiben kellett, segített. Ugye, Éva? Vagy most nem fogsz beszélni?

Évi nem szeretné a beszélgetésünket megzavarni.

Értem. Legelőször Törőcsik Marihoz mentünk. Akkor még nem hittem el, hogy ezt meg tudom csinálni. Emlékszel, Éva? Folyton kérdeztem tőled, ez így jó lesz? (Évi megerősíti, hogy így volt.)

_005-102232.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Miért bizonytalanodtál el? Önmagad miatt? Vagy azért, mert Törőcsik Mari már nem volt olyan jól?

Voltam olyan önző, hogy csakis saját magam miatt. Mert ha képes vagyok rá, akkor azt csinálom, ami elfogadható. Ha meg már nem megy, akkor az egész fölösleges. Tudtam, fizikailag mennyit bírok. De azt is, hogy a fotográfia új nyelvét, a digitálisat, nem ismerem.

De nem is akartad megismerni, ugye?

Valóban nem. Vettem új gépet, de nem ültem le, hogy effektíve megtanuljam. Minden egyes képnél Éva segített. Szóval, visszanézve, ez nagyon kétesélyes vállalkozás volt.

Hogyan érezted magad fotózás közben?

Valódi örömmunka volt. Talán hiúság, de jólesett, hogy emlékeznek rám. Volt bennem szorítás, hogy másképp látok, mint a kollégáim, mert nem abban nevelkedtem, mást tanultam, mást nézek meg. De rájöttem, hogy a digitális fotográfia igenis egy lehetséges út, és sok mindenre jó. Pláne, ha az ember tudja, hogyan kell kezelni. Szóval, nagyon érdekes utazás volt, és felkeltette bennem az izgalmat, hogy folytassuk. Erre jött a Covid... Azt hiszem, ma már nem tudnám újra felturbózni magam. 90 éves leszek, és van, ami nem rajtam múlik. Például, ha a porcom elkopik.

_002-102243.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Évi most is biztosan segítene.

Persze, de az ember annyira hiú. Ha újra kezdeném, akkor nem ilyen dilettáns módon esnék neki, hogy Évi nélkül szinte nem is tudok megmozdulni. Mert akkor azt komolyan kell venni. Bár az is igaz, hogy sok nagynevű fotográfus óriási stábbal dolgozik. Annie Leibovitznál van, hogy ő kitalálja, mások megrajzolják, beállítják. Megjön az alany, befekszik a kádba és teleszórják levelekkel. (Évi ezen a ponton megtöri hallgatási fogadalmát, és mesél a Michael Phelps-ről készített Leibovitz-kép fogadtatásáról a sajtóban, valamint arról, hogy sokan nem tudták eldönteni, a kád vizében, az úszó körül látható buborékok milyen eredetűek…) Tényleg nagyra becsülöm Leibovitzot, és a tehetségét nem vonom kétségbe, csak mi másképp dolgozunk.

Az sem biztos, hogy hasonlóan gondolkoztok. Ő például a már nagybeteg párjáról is publikált képeket.

Emlékszem, mennyit vacakoltunk Törőcsik Mari már kész anyagával. Mi az, amit le lehet adni, és mi az, amit nem. Mert nem szabad, hogy az emberekben – utolsó pillanatnak – az maradjon meg. Érted? Borzasztó, itt mennyi minden játszik össze. És ezen felül hozzájön, hogy mit látsz meg az életből, mi az, ami neked tetszik. Ami lehet, hogy a világnak nem fog.

Ha mondjuk egy tyúk felkap egy szem kukoricát, és azt lekapod, meghódíthatod vele a világot. Te meg közben azt sem tudod, mit csináltál…

_008-102217.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Több, nagy sikert aratott fotódnál sokáig te sem tudtad, ez most jó lett-e, vagy nem.

Én ma sem tudom…

Itt van a már legendás Az ügynök halála című kép Tímár Józsefről, vagy az Extázis, aminek Pillangó volt az eredeti címe. Jól tudom, hogy neked ez az elnevezés tetszik jobban?

Igen, mindig Pillangónak hívom.

Azt hiszem, pont erről a fotóról mondtad, hogy egy totális véletlennek köszönhetően készült el, mert „egyszer csak megnyomtad a gombot”.

Állítom, hogy a riportfotózás nagy része a véletlen szüleménye. Minden ellene szólt annak, hogy ez a kép elkészüljön.

A felszerelés miatt is, ami veled volt, és ott volt egy tűzoltó, aki nem engedett a helyedről fotózni.

Ahogy mondod. Exponáltam, és a gép pont élességre volt állítva. Klári vitatkozott is velem, és azt kérdezte, miért abban a pillanatban nyomtam meg a gombot? Mert épp nagy lendülettel repült felém a táncos, mondtam neki válaszul. Ilyen apró vitáink vannak.

001c_KELETI_EVA_EXTAZIS_F__EV19740624079_MOD-001608.jpg

Extázis (1974) (Fotó/Forrás: Keleti Éva engedélyével)

Pont a táncfotózásánál jegyezted meg, hogy mindig tudni kell, mikor, milyen mozdulat következik. Talán ezért is jó, hogy eredetileg balettáncosnak készültél.

Rengeteget vitatkoztam orvos barátokkal, mert szerintük az az idő, amíg az agyadból lefut a kezedbe a gondolat, nem mérhető. Szerintem igen. Mindenkinek más a belső ideje.

Abban a pillanatban, amikor kialakul bennem a gondolat, nem tudom, milyen pici idő alatt következik be a „most”.

Ezért kell ismerni a tánc nyelvét, hogy tudjam, mi után mi következik. Egy nagy zsöté előtt muszáj pliét csinálni, és behajlítani a térdeket az ugráshoz. Amihez ki kell nyújtani a karokat. Ha nem esik hasra a táncos, rossz fotó már nem lehet. A kép viszont akkor lesz igazán jó, ha mindezt elfelejtem. Van egy előadásban egy jelenet, ami megfog. Ott nem a táncot akarod fotografálni, hanem magát az időt. A bemozdulást, a síkok egymásra simulását. Vagy azt, ahogy a lány a fiúra néz. Ez a kép majd arról szól, hogy ők ketten mit csinálnak egymással. Van-e kontaktusuk, igazán táncolnak-e, vagy csak a koreográfiát adják vissza.

Ezek nem elmondhatók, minden abban a pillanatban születik meg.

Mikor lesz tökéletes egy kép?

Ha visszaadja, amire akkor gondoltam. Ilyen fotó a Pillangó, mert mindenkinek mond valamit, és mindig mást. A Ruttkai-Latinovits-kép sem azért jó, mert technikailag annyira rendben van, hanem mert mindenkinek eszébe jut róla valami. A saját szerelme, a kapcsolatuk vége. Hogy mit jelent a lakáson belül egy bútordarab, vagy hogy érzelmeket is ki lehet fejezni egy ablakkal. Ha gondolkodsz egy fotón és a magadénak érzed, akkor azt mondod: az én életemben is volt ilyen pillanat. Mindenki megélt már szakítást, mert annak a képnek valójában Szakítás a címe. Egyikük itt van, a másik már ott, de még összeköti őket a kezükben tartott fénykép.

067_700x1144mm_Rutt_Lat_keppel_F__EV19710627071-001626.jpg

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva (1971) (Fotó/Forrás: Keleti Éva engedélyével)

Ami szintén a te fotód, és szerelmük hajnalát ábrázolja. A képet mindketten egészen másképpen fogják.

Igen. Éva még próbál úgy viselkedni, mintha minden rendben volna, Latinovits meg már Isten tudja, hol van. Vagy ott van a Csordás ikrek fotója, ami egyszerű kép. Fotográfiailag semmi nincs benne, csak valamiféle extra szeretet. Ezek a gyerekek nem tudják, mi az, apa és anya, nem ismerik a fogalmat. Csak jött két ember, nekik meg azt mondták, ő az anyukátok és az apukátok. A kicsik örülnek, odaszaladnak, elvesztik a kis cipőjüket. Nem is tudják, miért boldogok, egyszerűen csak azok. Az abszolút öröm, ami ezen a képen van. Amit még nem felhőz be semmi az égvilágon.

Ez nem fotográfiai pillanat, hanem az élet nagy pillanata.

qq-001627.jpg

A Csordás ikrek érkező szüleik elé szaladnak a Völgy utcai Gyermekvédő Otthon kertjében (1955) (Fotó/Forrás: Keleti Éva engedélyével)

A négyesikrek hároméves korukig otthonban nevelkedtek. 1955-ben, az MTI munkatársaként fotóztad le első találkozásukat valódi szüleikkel, majd 64 év elteltével újból lencsevégre kaptad őket. Ha jól emlékszem, a négyből akkor már csak hárman éltek.

Igen, a négy kisfiúból az egyik meghalt. De amikor újra fotografáltam őket, mindig ott éreztem a negyediket. Korábban beszéltünk az ezotériáról. Ennél a képnél az volt bennem, hogy ott ül a negyedik is, csak nem látom.

Ha utólag megnézed a fotót, ott van egy lyuk: helyet hagytak valakinek.

Két egypetéjű gyerek, s akinek meghalt az ikertestvére, mindig arrébb ül egy picit.

_MG_0193-001608.jpg

A Csordás ikrek (2019) (Fotó/Forrás: Keleti Éva engedélyével)

Nem ezotéria, de valahol mégiscsak az: a portréfotózásra gondolok. Ahol a lelket is meg kell mutatni. Ez a legnehezebb?

Hát ez az! Tudod, milyen nehéz eljutni odáig? Kutya kemény munka. Azok a bizonyos fátylak, amikről már sokszor beszéltem, amiket jó esetben ledob az, akit fényképezek. A legutolsó, hetediket nem lehet, odáig nem is jutottam el.

Azt mondtad, öt-hat fátyolt levetetni viszont nem egy esetben sikerült.

Igen.

Vannak megszentelt pillanatok, amikor valaki átadja magát, és azt csinálsz vele, amit akarsz.

Ez bizalom és felelősség.

Így van. Jó lett volna, ha Éva akkoriban dolgozik velem.

_003-102243.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Amikor két évvel ezelőtt visszatértél, igen nagy szeretettel fogadtak. Ez sem segített az önbizalmadnak?

Mindenki azt kérdezte tőlem, boldog vagyok-e. És nem voltam feltétel nélkül az! Örültem, de amikor hazajöttem, és itt voltam ebben a nagy lakásban, jöttek a kétségek meg a kérdések. Nem dobáltam a cipőmet a plafonra.

Korábban megesett…?

Tudtam nagyon örülni, igen. Szóval minden nagyon jó volt, de valami hiányzott. Gondolom, az öregséggel jár együtt. Meg az egyedülléttel…

Nyilatkoztad, hogy nem igazán tudtak meggyőzni arról, mekkora a valódi érdemed a fotóid sikerében, és mennyit számít az, hogy híres művészek szerepelnek rajtuk. Volna valami, amivel meg lehetne győzni arról, hogy a kép önmagától is sikeres lenne?

Nem. Most jöttem haza a szabadságról, ahol feküdtem a Balaton partján, és azon gondolkoztam, honnan ered az úgynevezett kishitűségem? Mert ez az! Nem legyőzni kell, mert mivel győzzem le? Ha kilencven évig így gondolkoztam, akkor már ezután sem lesz máshogy. Azt mondják, ha megszülettél, akkor már csak felejtesz, és én nagyon rossz korba születtem. Akár tudatosan, akár nem, de sok negatív élményt kaptam gyerekkoromban. Nem a szüleimtől, mert boldog család voltunk, hanem az életkörülményektől. A politikától, a negyvenes években, a felszabadulás után. Egy éretlen, fiatal lány nyakába szakadt, hogy rossz osztályba született, és be kell bizonyítania, mégis érdemes valamire.

Mindig úgy éreztem, kevés, amit csinálok. Hogy még többet kellene mutatnom.

_010-102140.jpg

Keleti Éva (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Idén nyáron meggyőztem magam róla, hogy ezen többé már nem tudok változtatni. Belém van kódolva, és kész. Én csodálkozom a legjobban, ha tetszik egy képem. Érted? Ha végignézem az életem, az MTI-ben is mindig én voltam a polgári származású, mert „ez miért beszél több nyelven?”, kérdezték. Vagy hogy „ez tudja, ki volt Rembrandt, én meg nem!”, jegyezte meg valaki. Abban a közegben, ahol éltem, több voltam, mint mások. Kilógtam, mert az volt a menő, hogy ne érts hozzá és légy bunkó. De nem tudtam az lenni, mert nem így neveltek. Ez rakódott rám az évek során. Idén nyáron majdhogynem felmentést adtam magamnak azért, mert máig kisebbségi érzésem van. Bemegyek egy szobába. Ha ott egy asztal, mindig megkeresem a legkevésbé feltűnő helyet, és oda ülök le. Ma már tudom magamról, és most már nevetek rajta. Azonban szörnyű, hogy – ha nem is tudatosan, de – így éltem le az életem.

A kishitű ember sohasem elégedett magával, viszont mindig ez hajtja, egyre följebb.

Még ma sem hiszek magamban. Csak már az öregség és a tapasztalat elfedi ezeket a dolgokat. Idén nyáron – ahogy feküdtem a napon – jöttem rá, hogy mindez az ifjúságom, illetve a körülményeim vétke. Lehet, ha nem így történik, egészen másfele fut ki minden. Mostanra elérkeztem egy záróponthoz, és szeretném megfejteni az életem. Tudni, miként éltem, és választ kapni egy kérdőjelre.

(A cikkben szereplő Keleti Éva-fotókat a szerzőjük engedélyével közöltük. Köszönjük, hogy használhattuk!)

Boldog születésnapot, Keleti Éva!

Kapcsolódó

Boldog születésnapot, Keleti Éva!

A legendás fotóművész, megannyi ihletett pillanat megörökítője augusztus 18-án ünnepli 90. születésnapját. Meglepetés-összeállításunkban barátok, kollégák, tanítványok köszöntik Keleti Évát.

Programkereső

Legolvasottabb

Vizuál

A tudattalan titkos tempója - interjú Enyedi Ildikóval

Az Ezeregyéjszaka-szerűen dús, titokzatos szerelmi történet álarcában, Enyedi Ildikó új filmje, A feleségem története – Füst Milán regényéhez hűen – az élet összetettségéről, titokzatosságáról, uralhatatlan jellegéről mesél. A vetítés után kérdeztük a rendezőt.
Színház

Aki tudott szeretni – Törőcsik Mari visszatért a Nemzetibe

Szeptember 21-én nagyszabású gála keretében helyezték el az emlékezés sárga rózsáit egy ikonikus fotel mellé Törőcsik Mari pályatársai és barátai a Nemzeti Színházban. A nézőtéren meghatott csend, a színpad elé kifeszített kivetítőn egy mondat – „Tudni kell szeretni” – és egy távolba révedő arc… Marié.
Színház

Spiró György „sötét kalandregénye” és Garaczi László karanténdrámája nyerte a Kortárs Magyar Dráma-díjat

A Radnóti Zsuzsa alapította kuratórium 2019 óta díjjal jutalmazza a legkiemelkedőbb drámaírókat, hagyományosan február 24-én. Az apropót Örkény István Tóték című drámájának bemutatója adja, amely 1964. február 24-én volt. Idén Spiró György és Garaczi László vehette át az elismerést a Rózsavölgyi Szalonban, ezúttal a magyar dráma napján, szeptember 21-én.
Klasszikus

Csodagyerekeket hív új évadjába a Pannon Filharmonikusok

Az élet sója mesei motívuma kíséri végig a zenekar 2021/22-es évadát, amely során a fiatalok nem csupán a közönség soraiban, de a színpadon is helyet foglalnak. A Varga Tibor hegedűművész és tanár emlékének szentelt koncerten versenygyőztes ifjú szólisták lépnek fel.
Vizuál

A terek végrendelkezése – Gergye Krisztián kiállítása Szentendrén

Akvarelljeit mutatja be Gergye Krisztián kortárs táncművész és koreográfus a szentendrei MANK Galériában, amely helyet ad továbbá egy transzformatív performansznak is szeptember 25-én, 10 és 18 óra között.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Vizuál gyász

Fiatalon elhunyt Ando György, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója

A direktort 55 éves korában érte a halál – adta hírül az intézmény.
Vizuál hír

Kincsekkel bővül a Picasso Múzeum

Pablo Picasso lánya a képzőművész kilenc alkotását Franciaországnak adományozta, amelyek 2022-ben kerülnek kiállításra a párizsi Picasso Múzeum nemzeti gyűjteményében - jelentette be Roselyne Bachelot kulturális miniszter. 
Vizuál ajánló

A terek végrendelkezése – Gergye Krisztián kiállítása Szentendrén

Akvarelljeit mutatja be Gergye Krisztián kortárs táncművész és koreográfus a szentendrei MANK Galériában, amely helyet ad továbbá egy transzformatív performansznak is szeptember 25-én, 10 és 18 óra között.
Vizuál interjú

A tudattalan titkos tempója - interjú Enyedi Ildikóval

Az Ezeregyéjszaka-szerűen dús, titokzatos szerelmi történet álarcában, Enyedi Ildikó új filmje, A feleségem története – Füst Milán regényéhez hűen – az élet összetettségéről, titokzatosságáról, uralhatatlan jellegéről mesél. A vetítés után kérdeztük a rendezőt.
Vizuál díj

Szabó Eszter nyerte el a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat 

Hatodik alkalommal adták át a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, amit az alapító ír házaspár azzal a céllal hozott létre, hogy támogassa a kortárs magyar képzőművészeket, és jelenlétüket erősítse a nemzetközi művészeti világban.