- Hogyan kezdtél képzőművészettel foglalkozni?
- Sokat unatkoztam a rajzórákon. Nem volt túl izgalmas, hogy lerajzolok egy köcsögöt, és behuzigálom az árnyékokat. Inkább street artos dolgokat csináltam, matricákat, stencileket. Igyekeztem olyat kreálni, amire valahogy reagálnak az emberek. Az érettségi után kerültem Valkó Gyulához, aki pár évvel korábban végzett a Képzőn. Ő inkább látni tanított meg, mint rajzolni. Ez a fontosabb. Beszélgettem idős grafikusokkal, akik elmondták, hogy a fél életüket odaadnák, ha tudnának húzni egy rossz vonalat. Túl profik, és ez nem feltétlenül tesz jót a műveiknek.
- Mikor került képbe a festészet?
- Csomó mindennel próbálkoztam, ami nem kapcsolatos a képzőművészettel. Például beiratkoztam egy szakácstanfolyamra. Sajnos két alkalom után megszűnt, mert túl kevesen voltunk. Azt viszont megtanultam, hogy a jó mikrosütőben csak az étel melegszik meg, a tányér mindig hideg marad. Ezek után iratkoztam be Óbudán egy OKJ-s képzőművészeti iskolába, festő szakra. Ott indultam be igazán. Elkezdtem sorozatokat is csinálni. Beírtam a Google képkeresőjébe gyakori magyar férfineveket, és a képeket egy este alatt átfestettem piros tussal. Hatalmas arcképcsarnokom van ismeretlen Józsikból, Tibikből, Sanyikból. Többek között ezt is beadtam a képzős felvételin. Tetszett nekik, felvettek.
- Milyen volt a Képző?
- Nagy csalódás. Nem az a karakter vagyok, aki három éves kora óta művész akar lenni, és minden vágya, hogy ide bekerüljön. De azért mindig azt hallottam, hogy ez milyen komoly hely. Kicsit talán túlmisztifikált is. Nincs az a fajta inspiráló workshop-hangulat, mint amit én elképzeltem. Ettől függetlenül rengeteg barátom lett, és sok sorozatom is. Elsőben megfestettem a Tenkes kapitányát tizenkét részben. Aztán elkezdett érdekelni a portré. Az, hogy nyersen, tömören, gyorsan visszaadjak egy hangulatot. Elkezdtem sztárokat rajzolni, elmerültem a magyar könnyűzene bugyraiban, így született a Pataky Attila-portré, de megfestettem Szikora Robit és a Gidákat is. Meg Michael Jordant és Kobe Bryantet is, bár ők nem magyar könnyűzenészek.
- A Ferencvárosi Galériában mit állítottál volna ki?
- Ez lett volna az eddigi legnagyobb kiállításom. Van három-négy téma, amikben elég sok képet készítettem az elmúlt években. Nagyon érdekel a történelem. A nándorfehérvári csatát megfestettem az ágyúk nézőpontjából. A Duna mellett, a csatamező közepén pedig egy playboyos csaj áll, hiszen végül is minden háború középpontjában egy nő van. Lettek volna a modern popos portrék, illetve a nőkkel, nőiséggel foglalkozó sorozatom. Többek között az a kép, amelyen a négy tipikus női alkatot ábrázolom: a körtét, a deszkát, a galambot és a hengert. Szeretek szép, hosszúlábú nőket festeni, érdekesnek találom őket.
- A szépség érdekes?
- Nem tudom. Engem érdekel. Meg jobb érzés egy gyönyörű nőt megfesteni, mint Pataky Attilát.
- Mi lett volna még?
- Pasaréten lakom, rendszeresen jár nekünk a Budai Polgár, ami a kerület hétköznapjaival foglalkozik. Ebből is készült egy sorozat, olyan képekkel, mint például az Adventi gyertyagyújtás a hűvösvölgyi végállomáson, illetve a Száz küzdelmes szép év, amin az önkormányzat egy százéves nénit köszönt a születésnapján. Az eredeti fotón szerepel a százéves néni egyik barátnője is, aki még csak kilencvenöt éves, és féltékenyen nézi az ünnepeltet.
- A kiállításból viszont nem lett semmi.
- Ez egy önkormányzati galéria, a Ferencváros tartja fenn. Fórián-Szabó Noémi, a meghívó körüli botrány miatt kirúgott kurátor keresett meg néhány hónapja, hogy lenne-e kedvem kiállítani. Átnéztük a képeimet, kitaláltuk a koncepciót, majd a galéria és én is kiküldtük a meghívókat.
- Az ominózus meghívón egy afrikai törzs tagjai láthatóak, köztük két félmeztelen nő. Ez volt a botrány kiváltója?
- Igen. Az én ötletem volt, hogy a galéria által kiküldött sablonmeghívóra rakják rá ezt a képet. Minden meghívójuk ugyanolyan fehér alapú, fekete-szürke szöveggel. A festmény eredetijét egy kétezres évek eleji német újságban találtam, a kék és barna színeivel jól mutatott a meghívón. Van benne valami tömör és nyers. Nem akarok túl sok színt használni. Ha egy dolgot hangsúlyosabban mondok, az sokkal erősebb, mintha ordibálok fél órán keresztül.
- A meghívón egy vers is szerepelt.
- A hét fő bűn című versem, amelyben a hét minden napjára jut egy bűn. Ilyen elképesztően polgárpukkasztó sorok szerepelnek benne, mint hogy "szerdán leszarom a tesit". Ezt látta az úr, aki a Humán Ügyek Bizottságának a tagja, és a megnyitóbeszédet mondta volna a kiállításon. Közölte, hogy ő keresztény nagycsaládos apaként, a Pünkösdi megtisztulás ünnepén ezt mélységesen erkölcstelennek találja. Az egészben csak az a megdöbbentő, hogy péntek reggel a galéria szállítója elvitte a képeimet. Délután pedig észrevettem, hogy a galéria Facebook-oldaláról leszedték a kiállítás meghívóját. Pár perccel később hívott az intézmény, hogy nagy a botrány a meghívó és a vers miatt. Kérdeztem, hogy a képekkel mi a helyzet. Kiderült, hogy a képeket még nem is látták. Mondta a tulajdonos, hogy megnézik, mennyire erkölcsösek a képek, és mit lehet velük kezdeni. Aztán két óra múlva felhívott azzal, hogy Márton, maga egy tehetséges művész. Majd ő kiválasztja az erkölcsös képeimet, és egy héttel később megtartjuk a megnyitót, aminek a meghívójához természetesen új képet kell küldenem. Küldtem is, mert kíváncsi voltam, tényleg komolyan gondolják-e azt, hogy önmagamat fogom cenzúrázni.
- Honnan jött az ötlet, hogy mégis megtartod a megnyitót a galéria előtt egy kisebb tüntetés keretében?
- Pünkösdkor otthon tisztulgattam, és azon gondolkodtam, kinek lehetne ilyen esetekben szólni. Aztán megírtam egy sajtóközlemény-szerű szöveget, és kitettem a Facebookra. Kedd reggel kapta fel a média a dolgot, már olyan címek jelentek meg, hogy "A Fidesz betiltotta a melleket". Akkor megint felhívtak a galériából, és elkezdtek fenyegetni, hogy higgyem el, sokkal jobb nekem egy kiállítás, mint egy botrány, találkozzunk, beszéljük meg a dolgot. Végül már abba is belementek volna, hogy szereznek négy munkást, akik éjjel felrakják a képeket, megtartjuk a megnyitót az eredeti időpontban, és még a meghívón sem kell változtatnom. De ez még megdöbbentőbb volt. Nem tudom, miként gondolták, hogy összevissza felpakolják a falra a képeket. Ezek nem Brico-téglák, hanem festmények, amiket csak koncepció alapján lehet elrendezni.
- A tüntetés végül egy egész hangulatos performanszba torkollott.
- Időm sem volt nagyon képeket vinni, a műteremben felkaptam az első zacskót, ami a kezembe került. Meg csináltunk néhány táblát is a CSAKODA csoporttal és néhány lelkes önkéntessel. Meglovagoltuk a tesi-témakört, az egyik transzparensen az állt, hogy nem csak szerdán, de egész héten "leszarom a tesit".
- Egyszerre két helyen is nyílt most kiállításod: az Epreskertben és az Átrium Moziban.
- Az Epreskertben a Budai Polgár-sorozat látható. A festés és a rajz közötti határt kerestem, sok képen golyóstollal rajzoltam a vászonra, viszont éppen a vászon miatt a képek egy komolyabb, festészeti dimenzióba kerültek. Itt szerepel a kerületi íjásznapokról készült művem is, így bizonyítom, hogy nem is vagyok sportellenes. Vagy a Dr. Törös Edit és Dr. Polák László sütőtökkel vendégelte meg a vizsgálatra érkezőket című fetményem, amely egy kerületi szűrközpont megnyitását ábrázolja.
- Az Átriumban mi látható?
- A fő vonal a thaiföldi sorozatom. Ez úgy született, hogy nagyon szerettem volna elmenni Thaiföldre, de nem volt pénzem. Elmentem a barátnőmhöz Németországba, és a kollégiumi szobájában pont volt egy thaiföldi utazási prospektus. Az ebben szereplő életképeket festettem meg, elefántokat, kakasviadalokat, prostituáltakat. Édesapám, Dés Mihály Pesti barokk című könyvéhez készített illusztrációim is kinn vannak. Ezeken kívül a modern életképekből is lesz néhány. Találtam egy könyvet, ami az európai királyi családok hétköznapjairól szól. Például benne van a dán királynő, ahogy ül a strandon, és senki nem tudja, hogy ő egy királynő. Egy másikon éppen holland hercegek ráncigálják le egymásról a gatyát a tengerparton.
- Komolyabb képek is vannak, például egy Edith Piaf-portré.
- Az nem Edith Piaf, hanem Pitti Katalin népdalénekesnő. De mindenki azt lát bele, akit akar, Piaftól Hoffmann Rózsáig. Sokakat a Ferencvárosi Galéria tulajdonosnőjére emlékeztet. Éppen ez a minimalizmusom lényege, nem rágok semmit a nézők szájába. Inkább próbálok minél több kaput nyitva hagyni.
hírlevél
