Heil Hitler! - hangzik el körülbelül negyvenszer, pedig még csak negyedóra telt el a filmből. Jojo, a lelkes hitlerjugend így spannolja magát a tükör előtt, ráadásul a karlendítéses köszöntésnek nincs többesszáma, így ha egy csapatnyi emberrel találkozik, mindenki felé el kell ismételnie, akik válaszként persze szintén heilhitlereznek egyet.
Kézenfekvő, hogy főhősünk képzeletbeli barátját, Adolf Hitlert is így köszöntse - vele viszont ennél sokkal bensőségesebb a kapcsolata.
Hozzá fordul tanácsért és bátorításért is - ám mivel a nyafka Hitler csak az ő elméjének szülöttje, gyermeteg intelmeivel nem megy sokra. Jojo ugyanis nem csak afféle kirakati hitlerjugend, ő valóban, meggyőződésesen hisz a Führerben, abban a hősi alakban, amit a propaganda sugall neki. Egyetlen álma, hogy a testőrsége tagjaként ő maga védhesse meg szeretett vezérét.
A film ártatlan, ám iróniával teli, gyermeki világa kezdetben Wes Anderson-t idézi, később viszont jó pár hangulatba belekap a mozi: szatírából paródiába, majd románcra vált, hogy egy hirtelen fordulattal meglepően megrendítő dráma következzen. Mindez mégsem ad lendületet a filmnek, inkább csak egyenetlenné teszi.
Egyértelműen látszik, hogy a Hitlert alakító, emellett pedig a forgatókönyvet is jegyző rendező, Taika Waititi mely jeleneteknél érezte magát igazán elemében: azokban, amelyekben szabadjára engedhette humorérzékét.
A saját epizódjai mellett ilyenek a másod- vagy inkább harmadvonalas nácikat bemutató részek. Sam Rockwell harctéren fiaskót szenvedő, ezért gyerekfelügyelőnek lefokozott kapitánya telitalálat, csak úgy, mint a Gestapo hevenyészett házkutatása. Amikor viszont hiányzik a szatíra mankója, a Jojo nyuszi könnyen megbicsaklik. A sztori szerint Jojo felfedezi, hogy házukban anyja egy zsidó lányt bújtat - kezdetben igyekszik jó náciként viselkedni a szökevénnyel, ám Elsa elrabolja a szívét. A vele és anyjával való kapcsolata szép lassan felőrli a belétáplált propagandát. Mindez azonban túlságosan közhelyes, túl vékony - és sokszor még unalmas is.
A sztori felszíne alatt persze rengeteg réteg rejlik, ezeknek viszont csak a töredéke érdekelte Waititi-t. A propaganda és agymosás hatásának bemutatása egyszerre megmosolyogtató és elgondolkodtató - a filmben feltűnő felnőttek Jojo anyjának kivételével ugyanolyan gyermeki ártatlansággal falják fel a Führer tündérmeséit, mint a hitlerjugend tagjai. A fókusz viszont annyira a főhősünkre és annak álomvilágára szűkül, hogy egyértelműen látszik, a rendezőnek nem volt célja általános igazságok vagy kritika megfogalmazása.
A Jojo nyuszi ennek ellenére szórakoztató és szerethető mozi - pont annyira, mint a hasonszőrű felnövéstörténetek. Egyedüli trüváj benne, hogy a főhősünk képzeletbeli barátja maga Adolf Hitler - ezzel viszont nem nagyon kezd semmit néhány ironikus megjegyzésen kívül. A mozit bár 6 Oscarra, köztük a Legjobb film díjára is jelölték, a kritikusokat eléggé megosztotta. Joggal hihetnénk, hogy a tengerentúli ítészeknek az érzékeny témával való viccelődés nem tetszett - volt már példa hasonlóra.
De a Jojo nyuszival nem ez a baj, hanem, hogy kicsit azt csinálja velünk, amit a fiktív Hitler Jojóval: elhiteti, hogy több annál, mint ami.
Egészen sokáig be is dőlünk neki, a végén viszont rá kell jönnünk, hogy ez is csak egy szokásos dramedy a szeretet erejéről, csak épp kutya vagy macska helyett ezúttal Hitlernek öltözve.
német-amerikai háborús filmdráma, vígjáték, 108 perc, 2019
Bemutató dátuma: 2020. január 23.
Forgalmazó: Fórum Hungary