Josef Mengele minden bizonnyal az egyik legismertebb náci háborús bűnös, „hírnevét” nemcsak különös kegyetlenségű rémtetteinek köszönheti, hanem annak is, hogy sohasem sikerült elkapni. A háború után Dél-Amerikába menekült, ahol folyamatos félelemben ugyan, de megérte az öregkort, a halál pedig a tengerben, fürdőzés közben érte. Nem csoda hát, hogy karaktere sokakat érdekel, ahogy az is, milyen lelki állapotban élte le ezt a néhány évtizedet. Végső soron mindenki arra kíváncsi:

A téma több alkotót megragadott már korábban, most pedig Kirill Szerebrennyikov közelített új szemszögből a témához: a Cannes-i versenyprogramban debütált Josef Mengele eltűnése című rendezése megrázó dráma, amely némiképp választ ad erre a kérdésre – még ha talán nem is úgy, ahogy azt szeretnénk.

A többnyire fekete-fehérben játszódó film Mengele életét követi nyomon, a háború utáni korai évektől egészen a haláláig. A férfi eleinte, még ha nem is teljes biztonságban, de viszonylagos jólétben, egykori náci bajtársai társaságában él Argentínában. Ez időben még haza is merészkedik Németországba, hogy megvitassa családi ügyeit, később pedig megnősül. Ám amikor értesül róla, hogy a háborús bűnösök után hajszát indítottak, a szintén Dél-Amerikában rejtőzködő Adolf Eichmannt pedig már el is fogták, végképp eluralkodik rajta a rettegés. Előbb Paraguayba, majd Brazíliába menekül, ahol egy magyar család farmján húzza meg magát, később pedig albérletet szerez, és egyedül, magányosan él.

Jelenet a Josef Mengele eltűnése című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A forgatókönyv nem kronologikusan tárja elénk a történéseket, ugrálunk az időben, ennek köszönhetően még látványosabb, miként gyűri maga alá a kor és a rettegés Mengelét. Többször is megpróbálják szembesíteni bűneivel, leginkább a fia, aki titokban látogat el hozzá, de a férfi kitart amellett, hogy az eugenetika és a nemzetszocializmus ügye megkövetelte tőle mindazt, amit Auschwitzban elkövetett. Ahogyan idősödik, szelleme hanyatlásnak indul és egyre inkább magára marad, már végképp nincs arra esély, hogy elszámoljon a lelkiismeretével. A rendező érzésem szerint tudatosan épít arra a nézői elvárására, hogy mi, az utókor fölényéből azt feltételezzük, Mengele biztosan azért szenved ennyire, azért kárhozik el végül, mert szüntelenül gyötri a bűntudat.

A fekete-fehér kézenfekvő eszköz a morális kérdéseket vizsgáló filmek számára, megunhatatlan, milyen változatos módon lehet kifejezni vele jó és rossz, bűnhődés és megváltás kettősét, elég csak olyan alkotásokra gondolni, mint például Lány a tűvel, A fehér szalag vagy akár a Minden Rendben. Ezekben általában gondosan megkomponált képeket látunk, a fény és sötétség eloszlását nagy műgonddal tervezik meg az operatőrök. A Josef Mengele eltűnése esetében a cselekmény jelentős részében a kamera mozgásban van, szinte vakít minket a Dél-Amerikai nap és a világosság dominál.

Jelenet a Josef Mengele eltűnése című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A fekete-fehér nem univerzális létállapot, csupán Mengele lelkének kivetülése. Merthogy számára a színek jóvátehetetlenül elvesztek. Nem a lelkiismerete kínozza, hanem a paranoia, és annak a tudata, hogy az eszme, amelyre feltette az életét és amelyben maradéktalanul hisz, elbukott és hamisnak is bizonyult. A hitleri birodalmat legyőzték, és lám, a világ nem omlott össze. Az emberek élnek és virulnak, ő pedig a társaival együtt a legundorítóbb gonosztevőként vonult be a történelembe. A világ köszöni szépen, tele van színekkel, illatokkal és ízekkel, tobzódik önnön sokszínűségében – Mengele ebből azonban kizáródott.

A gyönyörű brazil partokon jár, de a nap legfeljebb vakítja, éltető melegét és erejét nem érezheti. Évtizedeken át megalázva, bujdokolva kell élnie, szüntelen rettegésben.

Mindez abban a két jelenetben válik egyértelművé, amikor a film mégis kiszínesedik: egy horrorisztikus tíz percben megelevenednek például a munkatábori emlékei, amikor élet és halál uraként szolgált Auschwitzban. Számára ezek voltak a dicső évek.

Vladislav Opelyants operatőr kézikamerájával mindvégig a főszereplőre tapad, szó szerint üldözi őt, így testközelből ismerhetjük meg, amivel képszerűen jeleníti meg a paranoia élményét, iiletve hús-vér embernek mutatja. Nem mitizálja Mengele gonoszságát, és esendőségét sem bagatellizálja el. A film előtt rettentően féltem, hogy Szerebrennyikov esetleg nevetségesnek akarja ábrázolni a doktort, de szerencsére erről nincs szó. Olyannak látjuk, amilyen valójában lehetett ezekben az években: rémisztőnek és szánalmasnak.

Jelenet a Josef Mengele eltűnése című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

August Diehl az Egy rejtett élet című csodálatos filmben már eljátszotta a hitleri hatalommal szembeszálló egyszerű kisembert, most pedig magas szinten hozza az egyik legkegyetlenebb náci karakterét is. A skála mindkét végpontján helytáll. Átváltozása a különböző idősíkokon sokkolóan hiteles, Mengele dühkitöréseit, vallomással felérő félmondatait pedig meghökkentő ridegséggel adja elő. Tökéletes választás volt erre a szerepre. A magyar közönség számára külön izgalmas lehet felfedezni magyar szavakat és ismerős arcokat is a filmben: Láng Annamária mellett felbukkan a történetben Hajduk Károly is – igaz, utóbbi megjelenésének végül kevésbé örülhetünk.

A Josef Mengele eltűnését a legemlékezetesebb holokauszt témájú filmek közé sorolhatjuk. Átgondolt, pontosan kivitelezett alkotás az emberi psziché működéséről, gonoszságról és kárhozatról. Kirill Szerebrennyikov rendezése belénk ég, de egyúttal megpróbál némi vigaszt nyújtani azzal, hogy rámutat: a legsúlyosabb bűnök talán nem maradhatnak örökre megtorlatlanul. A kozmosz így vagy úgy, de végül rendet fog tenni, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy mi azt elképzeljük.

Fejléckép: Jelenet a Josef Mengele eltűnése című filmből (Forrás: Cirko Film)