Christopher Tyler szerint da Vinci az időszakos exotrópia elnevezésű betegséggel élhetett együtt, ami a kancsalság azon fajtája, amikor az egyik szem időnként kifordul,
vagyis az alany nem tudja rögzíteni egyik szemének fókuszpontját az objektumon, ami így kettős látást eredményez. Ennek hátránya, hogy ilyenkor nem érzékeli a mélységeket, előnye viszont, hogy a tapasztalt látvány vizuálisan közelebb áll a vászon két dimenziójához. Ráadásul az ő esetében a két „látásmód” váltakozott, tehát nagyon is tudatában volt a háromdimenziós és kétdimenziós mélység közötti különbségnek.
A tanulmány szerzője gyanúját több olyan műalkotással igyekezett alátámasztani, amiket vélhetően saját magáról mintázott a mester. Megvizsgálta a tekintet irányát a Salvator Mundin, a Keresztelő János című festményen, az Ifjú harcoson, valamint a Vitruvius-tanulmányon és egy kései önarcképén is. Ezeken átlagosan -10,3 fokos kancsalság nyomait fedezte fel, vagyis ekkora szöget zárt be a két szem nézési iránya. Leonardo da Vinci nem volt egyedül kancsalságával a művészettörténetben: Picasso, Rembrandt és Degas esetében is felmerült a sztrabizmus, vagyis kancsalság gyanúja.
(címlapkép: H C Maguire: Leonardo da Vinci)