- Hogyan készült el a nyertes kép? Nem tűnik egy egyszerűen kivitelezhető fotónak.

- Vártam a kérdést - nem beállított, de nem elkapott pillanat, az igazság a kettő között van. A kép tartalmi része az André Kertész- kiállítás megnyitója, ahol az egyik teremben kontaktok és vintage kópiák voltak kirakva. A kontaktok úgy készülnek, hogy rákerül a nega a fotópapírra és azt világítják át, vagyis picik. Ezért aztán mindenki kapott egy nagyítót. A kép története Völgyi Attila barátomhoz fűződik, akivel képtelenség elindulni valahonnan - így még ott voltunk, amikor már szinte mindenki hazament. Valaki viszont még nézett egy fotót az arcán a nagyítóval - és a mögötte levő kép egyszer csak beállt nekem élesre. Abban a pillanatban megálltam és elkezdtem settenkedni, hogy ne vegyen észre, de csak egy kockát csináltam. Megvettem a világ legjobb, legüzembiztosabb, de leghangosabb kameráját - azonnal lebuktam. Odanézett a csóka, és mondtam, hogy maradjon már úgy egy pillanatra - akkor még rácsavartam az érzékenységre, hátrébb mentem és csináltam még négy kockát. Ebből az egyik tökéletes volt, de annyira sietve adtam le a megrendelőnek a képeket aznap, hogy eredetileg nem is a nyertes kocka jelent meg. Később átnéztem a nyerset és abból vettem ki újra a pályázatra.

- Hogyan tudtad meg, hogy díjat kapsz?

- Ez egy hosszabb folyamat, a zsűrizés követhető dolog. Nem hittem benne, mert minden évben figyelem és volt már olyan is, hogy sokáig ment egy képem, aztán az utolsó pillanatban vérzett el. Teljesen véletlenül a zsűrizés alatt éppen egy művészeti projekten dolgoztam 12 táncossal (1 sec Gaál Mariannal - a szerk.) és közben online követgettem mi történik, a táncművészeti főiskolások meg drukkoltak - láttam, hogy bejutottam, vasárnap estétől pedig embargós, hogy végül ki kap díjat. A sajtótájékoztató egy héttel később van, de előtte azért jön egy e-mail, hogy véletlenül legyél már ott. Azért örültem nagyon ennek a díjnak, mert művészet kategóriában együtt versenyzik a koncert, a tánc, a színház, a film meg a kiállítás megnyitó. Az utóbbi a legkevésbé látványos terület, és ebben a műfajban tudtam megmutatni, hogy meg lehet csinálni. Nagyon boldog vagyok, hogy ez így összejött.

- A sajtófotóval kapcsolatban gyakran felmerül a kérdés, hogy hova vezet az a folyamat, aminek része a fényképezős mobil, a könnyű és egyszerűen kezelhető gépek elterjedése, vagy a CNN 2006 óta működő iReport programja. Szerinted milyen hatása van mindennek?

- Lehet, hogy inkább Szalmás Pétert kellene megkérdezni. Ő tagja volt zsűrinek, egy nagyon elismert, nagyon jó fotográfus - neki tele volt a hócipője azzal, hogy például volt egy kedves pályázó, aki az összes kategóriában a komplett balatoni családi nyaralást beadta.

- Csak úgy, amatőr képeket?

- Igen, próba, szerencse. Anya a tihanyi apátság előtt, a csónakban, gyerek eszik a svédasztalról, csokis a szája - humor, bulvár, zsáner kategória. A zsűri most nagyon szigorítani akar a beadás körülményein. Tényleg mindenki fotós, én egyszer szívlapáttal agyonvágnám, aki a digitális kamerát feltalálta - levette az áraimat és a gépek is tönkre mennek nagyon hamar.

- Valamit tudnia kell a digitális gépekkel fotózónak is, hogy tényleg jók legyenek a képei.

- Persze, hogy tudni kell. A profinak az az ismérve, hogy minden feladatot meg tud oldani, minden területen tud bizonyítani, a jó amatőrnek pedig az, hogy tudnak jól sikerülni a képei, vagy egy valamihez tényleg nagyon ért. Valóban afelé tartunk, hogy az összes napilapnál, sőt a nemzeti hírügynökségnél is fogadnak amatőr képeket - ez a módszer például olvasóriporter néven híresült el a Blikknél. A kiadó szempontjából iszonyatos előnyei vannak: egyrészt sokkal olcsóbb fenntartani őket, másrészt sokkal előbb ott vannak, mint a budapesti fotórovat, de rosszabb képeket is csinálnak. Amikor a Blikknél dolgoztam, az ország összes koccanásáról volt képünk, mindent beadtak. Kilencmillió potenciális tudósítója van minden újságnak Magyarországon - hová tart ez?

- Hol tart ma a folyamat és milyen jövőképet látsz?

- Egyrészt tíz évvel ezelőtti árakon dolgozunk, és a megrendelők ebből alkusznak - ez egy nagyon szomorú szegmense a dolognak. De én azt gondolom, és nagyon sokat beszélünk erről szakmai körökben is, hogy mindez egy tisztulási folyamathoz fog vezetni néhány év múlva. A húszas, harmincas évek fordulóján történt körülbelül, hogy feltalálták a szinkronizált sebességváltót - maradjunk abban, hogy a személyautók úgy modernizálódtak, hogy bárki meg tudta tanulni vezetni őket és a sofőrség nem lett külön szakma. Onnantól kezdve rengeteg sofőr elvesztette az állását, de máig vannak kamionosok, mentősofőrök, tűzoltógépkocsi-vezetők és taxisok is. Egy ugyanilyen folyamaton megyünk most végig a fotóban is, éppen a közepén vagyunk.

- Neked hogyan lett a fotó a szakmád?

- Szerintem mindent elkövettem, hogy ne legyek fotós - de nem sikerült. A Pázmány BTK német-esztétika szakára jártam, de nem voltam odavaló. A kilencvenes években elég jól lehetett élni a fotózásból - el is követtem azt a hibát, hogy otthagytam emiatt az egyetemet. Azóta fordult a világ, de a szakma megmaradt. Volt néhány nagyon jó mesterem, például Villányi Csaba, Barbay Csaba. Az ő műtermükben voltam technikus. Az, hogy bérműteremben dolgozhattam, akkoriban egy nagyon szerencsés helyzet volt: amikor már rám merték bízni a stúdiót, végigasszisztáltam az egész magyar fotográfiát. Szalontai Ábel, Miklóska Zoli, Tombor Zoli, Emmer Laci, Dobos Tamás mögött dolgoztam alkalmi jelleggel. Tényleg mindenkitől elnézést kérek, akit kihagytam, nagyon sokat tanultam tőlük.

- Eleinte dolgoztál a Kispál és a Borzzal is - ez milyen időszak volt?

- Még elsőéves egyetemista voltam, nagy ugródeszka volt - végigturnéztuk az országot egy akkor már nagyon népszerű zenekarral. Nagy élmény volt, és sokat tanultam tőlük. Ez még a filmes világ volt, kellett tudni fényképezni.

- Később milyen volt a Blikknél? Itt öt évig voltál.

- Nagyon sokan fanyalognak, hogy jaj, hát Blikk, ez milyen tré, a legostobább újság. Ennek van valamennyi igazságtartalma, de nem teljes a kép. Egyrészt nagyon vastag a telefonkönyvem, másrészt iszonyú helyismeretre tud szert tenni valaki, ha öt évig napilapozik. Két számjegyű főutak mentén úgy mehetek végig, hogy ott lakik egy feltaláló, itt egy gyilkosság történt - nagyon sok mindent magára szed az ember, önfegyelmet, alázatot és rengeteg rutint. Nem is beszélve arról, hogy soha annyian nem fogják látni a munkáimat, mint anno a Blikknél.

- Tanítasz gimiseket is a Diákújságírók Egyesületében (DUE) - mivel foglalkozol itt pontosan?

- A DUE Tábor egy tíznapos valóságszimuláció ahol egyszerre mindenki állampolgár és újságíró. Ez technikailag a következőképp néz ki: képzelj el egy nagy úttörőtábort, ami be van hangosítva - minden szobában és kint a kertben is hangszórók vannak, van egy rádió- és egy televízióstúdió vágószobával, két kamera és egy tízgépes szerkesztőség, két nagy teljesítményű fénymásolóval. Minden nap van három rádióműsorsáv, megjelenik egy újság, estére még egy televíziós produkció is elkészül. Meg kell szólalni, be kell ülni egy stúdióba - ez nagyon sokat jelent a gyerekeknek. Rengeteg főiskolás és egyetemista is visszajár - azt mondják, egy tábor alatt többet lehet tanulni, mint egy fél év alatt kommunikáció szakon.

- A blogodról először az jön le az embernek, hogy sokféle területen dolgozol - vannak itt divat-, tárgy-, műtermi, művészi fotók, fotóriportok. Adja magát a kérdés, hogy melyiket érzed leginkább a magadénak?

- Ebből a szempontból kilógok a szakmából. A riporterek stúdiófotósnak tartanak, a divatfotósok riporternek - mindenki egy kicsit kívülállónak érez. Ennek megvannak a jó és rossz tulajdonságai, de nem lehet a sokoldalúságot sokáig vinni. Valahova le kéne most már tennem magam. Talán ez folyamatban is van, van egy szívügyem, ami az utóbbi időben hál' istennek jól működik. Ez a kortárs művészet és környéke - hogyan reprózzunk festményt, csináljunk műtárgyfotót, dokumentáljunk kiállítást és dolgozzunk művészeti magazinoknak. Nyilván emellett lehetne még riportokat is csinálni. 2009-ben, amikor szabadúszó lettem, egyrészt meg kellett mutatni, hogy hű de sokoldalú vagyok, másrészt fényképezni kellett mindent, amiért fizettek. Nagyon fogom sajnálni a többi területet, és nyilván nem kell elhagyni őket teljesen, de előbb-utóbb kénytelen leszek megmutatni a világnak, hogy igen, én ennek meg ennek vagyok a legnagyobb mestere, és a többitől kicsit el kell távolodni.