Mesélnél az installációról, számodra mit jelent?
Az Invisible Blue egy olyan munka, amely a kapcsolatokról, azok működéséről és a mögöttük rejlő szerkezetről szól. Az egyik fontos dolog, amit a Barabási Albert-Lászlóval történt együttműködésből megtanultam az, hogy ha meg akarsz érteni valamit, akkor jobb, ha megérted a kapcsolatokat az adott dolog körül, mint a dolgot magát.
Ez az installáció sem olyan mű, amelyet egy röpke pillantás alatt be lehet fogadni. Ahhoz, hogy megértsd, mozogni kell a térben, hogy „keresztül tudj utazni rajta”. Tehát, számomra ez a mű egy utazás a kapcsolatok ideáján keresztül.
Hogyan kezdtétek meg a közös munkát Lászlóval?
Bostonban találkoztunk először, amikor László éppen a hálózatok bemutatásához kifejlesztett 3D adatszobrokon dolgozott. Kifejezetten érdeklődő volt a nagyméretű munkáim iránt, amelyek nyilvános terekben vannak kiállítva, és a nézők úgy tudják befogadni őket, ha használatba veszik, és mozognak.
Amikor Lászlóval találkoztunk, rögtön tudtuk, hogy együtt kell dolgoznunk.
Ekkor előálltam egy körülbelül 2 kilométeres szobor ötletével, amire azt mondta, hogy oké, ez nagyon jó, de talán kezdjünk valami kisebbel. Ebből lett végül a 25 méter magas installáció a lépcsőházban.
Kéken fénylő vezetékek és csomópontok (Fotó/Forrás: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)
Ez a munka a magyar művészek kapcsolati rendszerét mutatja be. Milyen volt egy olyan művészeti szcénát modellezni, amit alapvetően nem ismersz?
Bár Brazíliából jöttem, ahogy megismertem a magyar művészközeg működését, amelyet László tudományosan feltérképezett, úgy tűnt, hogy közel áll hozzám ez a világ.
Brazíliában nagyon vibráló művészi szcéna működik, amelyben nagy súlya van a politikai motivációnak, és itt Magyarországon sok hasonló dolgot láttam.
Szerettem volna minél közelebb kerülni a budapesti, illetve a magyar művészvilághoz, ezért is maradtam több ideig, mint az az installáció megépítéséhez szükséges lett volna. Egy egész hónapot töltöttem itt, hogy kicsit jobban megértsem ezt a közeget.
Milyen anyagokból készült az installáció?
Ebből a szempontból ez a munka nagyon érdekes, mert olyan elemekkel kombinálja a könnyű súlyú anyagokat és a magas technológiájú alkatrészeket, amelyeket kézzel kell beállítani. Alapvetően háromféle anyagból épül fel: vannak benne elektromos, foszforeszkáló kék vezetékek, ezek olyan látható elemek, amelyek az információt szolgáltatják. Aztán ott vannak a 3D nyomtatással készült csomópontok, amelyeknek különböző mérete van, és más-más pontokon vannak elhelyezve, de lényeges, hogy egészen pontosan abban a pozícióban kell lenniük, ahol vannak. Végül a harmadik elemet a damilszálak alkotják, amelyek nem láthatók, viszont azért felelősek, hogy az egész mű lebegni tudjon a lépcsőházban.
Részlet az installációból a kiállítás megnyitóján (Fotó/Forrás: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)
Egy rendkívül komplex műről van szó. Mennyi időbe telt elkészíteni?
Maga az építés két hetet vett igénybe, a tervezés viszont már sokkal több ideig tartott, ehhez három hónapra volt szükségünk. Amikor megértettük a koncepciót, az első kisméretű prototípust nagyon gyorsan, egy hét alatt elkészítettük. Aztán elkezdtük végiggondolni, hogyan tudnánk ezt sokkal nagyobb méretben megépíteni, és hogyan lehet emberi erővel felszerelni az egészet, mivel mi magunk, az asszisztensem és én szereltük fel az installációt.
Az egész fejlesztési, tervezési folyamat nagyon hosszú volt. A csomópontokkal kezdtük, amiknek a kábelezése nagyon speciális. Rejtett ládákat alakítottunk ki bennük, amelyekben a kábeleket lehet rögzíteni.
Több mint 120 prototípust készítettünk el, mire meglett a tökéletes darab.
Ezután foglalkoztunk azzal, hogy hogyan építsük meg az egészet. Számos lehetőség felmerült, de végül sikerült megtervezni a módját, hogy az összes kábel útvonala elvezessen a megfelelő csomópontig, és eljusson az út végéig.
Csomópontok halmaza (Fotó/Forrás: a művész személyes archívumából)
Művészként hogyan definiálod magad? Milyen módon helyezkedik el ez az installáció a munkásságodban?
Olyan művészként gondolok magamra, akit nagyon érdekelnek a mechanikus és elektronikus dolgok. Az elmúlt hét évben kölcsönhatásra épülő installációkon dolgoztam, amelyek a technológián alapulnak.
A munkáim mind kint vannak a térben, bejárhatók, körüljárhatók, de amit a legfontosabbnak tartok az az, hogy minden munkám a kapcsolódásról szól, már kezdettől fogva.
Szóval a Lászlóval történt megismerkedés olyan volt, mint egy varázslat, hiszen az ő egész munkássága is a kapcsolódásról szól, de egy egészen más prizmán keresztül. Az én munkám a kapcsolatok miértjét, László pedig ezek szerkezetét vizsgálja.
Akkor ez egy „perfect match” volt.
Abszolút. Tudomány, művészet és a kapcsolatok tökéletes találkozása.
Támogatott tartalom.
hírlevél
