Egy hat évtizedes életművet bemutatni nem kis munka, attól függetlenül, hogy miben tevékenykedett az alkotó. Ennyi idő alatt festményből, szoborból, de még filmből is megszámlálhatatlanul sok születik – hát még fotóból! Az Élet/Kép című kiállítás pedig pont erre törekszik: Keleti Éva páratlanul gazdag életművének bemutatására.
Amitől a Műcsarnok tárlata több, mint egy retrospektív kiállítás: az maga az alany személye. Keleti Éva közel harminc éve hagyta abba a fotózást – azóta láthattuk ugyan kiállítását, de a Nemzeti Múzeumban rendezett 2016-os Kontakt című tárlatán is csak azokat a képeit nézhettük meg, amelyeket előtte nem állítottak ki. A Kontakt, annak ellenére, hogy mindössze egyetlen teremből állt, szinte végig teltházzal futott, végül a megrendezés évében a hatodik leglátogatottabb tárlat lett itthon, közel 30 ezer látogatóval.
A képre kattintva galéria érhető el:
Keleti több évtizednyi szünet után pár éve kezdett el újra fotózni, ráadásul telefonnal. A drámai körülmények között készült képei a Nemzeti Szalon részeként szintén itt, a Műcsarnokban voltak láthatóak. „A férjem hosszú ideig küzdött az Alzheimerrel, én pedig éveket töltöttem a betegágyánál, amikor semmit nem csináltam, csak ott voltam mellette. Egy idő után elővettem a telefonomat, és elkezdtem fotografálni azt a semmit, ami a kórteremben körülvett” – mesélte, miközben épülő kiállítása kulisszái között vezetett minket.
A mobilos fotózás volt az első lépés a visszatérés felé.
Keleti évtizedekig dolgozott másik technikával, így nem volt egyszerű a váltás. „Különleges érzés volt újra fényképezőgépet venni a kezembe. A digitális fotográfiát csak elméletben követtem, magával a technológiával akkor szembesültem, mikor megfogtam a gépet. Furcsán hangzik, de analóg gondolkoztam és digitálisan dolgoztam” – magyarázta. Digitálisan ugyan sokkal könnyebb képet csinálni, hiszen végtelen számú fotó készülhet, amiket fotózáskor és utána is egyszerűbb változtatni, akár manipulálni. Keleti azonban csak a technológiát cserélte le, a gondolkodásmódját nem. Továbbra sem kattint több százszor feleslegesen, igyekszik személyes kapcsolatot kialakítani alanyaival és irtózik a Photoshoptól és társaitól. Megvan a véleménye a ma menő instragrammos, agyonszűrőzött képekről is.
Ezek szörnyűek, csak az alanyok lelke nincs rajta!
Nem akarom bántani a kollégáimat, de én nem szeretem, amikor addig retusálnak és tökéletesítenek egy képet, amíg azon egy ránc sem marad. Miért kell ezt? Mindenki tudja, hogy az illető 20, 30, vagy akár 60, 70 éves.”
„A gyökereim – nagyon szépen hangzik, ugye?” – mutat körbe nevetve a tárlat első termében. Édesapja banktisztviselő, édesanyja háztartásbeli volt, családjától mégsem állt távol a művészet. Egyik közeli rokona, Miklós Jutka amellett, hogy verseket írt – a Holnap című antológiába egyedüli költőnőként kertült be Ady, Babits vagy épp Juhász Gyula mellé – fényképezett is. Nagybátyja, se volt akárki: Kabos Endre háromszoros olimpiai bajnok kardvívóra pótapjaként emlékszik vissza, ő 1944-ben a Margit híd felrobbantásakor vesztette életét. A teremben olyan tárgyak láthatóak, amelyek többek között az ő emlékeiket és Keletire tett hatásukat őrzik. Szintén ide kerültek a legikonikusabb képek, amelyek összeforrtak a fotóművész nevével: az Extázis és egyéb táncképek, a repülő táncosok vagy épp az a sorozat, amelyen a Ruttkai-Latinovits házaspár látható. A terem közepén egy buszmegállóhoz hasonló kabin áll – ide vonulhatnak el, akik kissé intimebb formában mélyednének el a fotográfus művészetében. A kabinban Keleti Évát hallhatjuk majd hangfelvételről, aki életútjáról mesél.
Keleti pályáját az MTI elődjénél, a Magyar Fotónál kezdte 1954-ben. Egy évvel később fotózta le Lászlót, Jánost, Györgyöt és az azóta elhunyt Istvánt – a kaposvári négyes ikreket kamerája előtt vitték haza szüleik a gyermekotthonból. A kiállítás kedvéért most újra felkereste őket, és ismét lefényképezte hármójukat. Ez a kép egyfajta átvezetésül szolgál a következő terem felé. „Amikor a Műcsarnok felkért a kiállításra, mondtam nekik, hogy azt nem lehet, hogy csak régi képeket állítsunk ki.
Ekkor határoztam el, hogy újra megpróbálom a fényképezést.
Nemcsak az ikrekhez tért vissza, hanem régi barátaihoz és ismerőseihez is, akiket évtizedekkel korábban már lencsevégre kapott. Karrierjének második részében ugyanis főleg művészeket fényképezett, színházi képeket készített.
Az Élet/Kép másik nagytermének kiállítása olyan, mint egy dicsőségcsarnok: a művészeti-kulturális élet igazi nagyágyúi tekintenek ránk a képekről. Maurer Dóra, Nádasdy Ádám, Fischer Ádám, Schiff András, Mácsai Pál – sorolja az egyik fal szereplőit; csupa olyan alak, aki nem szorul bemutatásra. „Ők számomra a nagyok, akik nekem személy szerint sokat jelentenek” – avat be a koncepcióba. Kicsivel arrébb Marton László portréját veszem észre. „Nem tudom, támadni fognak-e érte. Még halála előtt fotografáltam, lehet, hogy utolsóként” – fűzi hozzá. Csak kapkodom a fejem a sok nagyság láttán: Molnár Piroska, Szilágyi Tibor, Törőcsik Mari vagy épp Béres Ilona, Halász Judit és Tordai Teri – utóbbi három ráadásul egy közös képen! Arra a kérdésemre, más-e ilyen művészeket filmezni, mint olyan civileket, mint például a korábban látott ikertestvérek, Keleti csak megrázza a fejét. „A színész is ugyanolyan ember, mint maga vagy én, nem?” – mosolyog rám úgy, mintha igaza volna és én is Kossuth- és Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művész lennék.
Keleti szerint nem az a lényeg, ki az alany, meg kell találni az utat hozzá úgy, hogy a képek tükrözzék a személyiségét. „Tordai Teri mindegy, hol szerepel vagy mit csinál, mindig sztár marad. Halász Jutkának a kedvessége és a mosolya, ami átsugárzik a képeken. Béres Ilona pedig pont úgy viselkedik, mint mi – az egyik legaranyosabb és közvetlenebb ember, akivel találkoztam. A róluk készült képnek ezt kell tükröznie.”
A legendás művészek mellett Keletinek a kiállítás kedvéért modellt ültek az új generáció sztárjai és feltörekvő tehetségei is. A Pa-dö-dő és Závada Pál mellett jól megfér Csányi Sándor és Tenki Réka képe is – a fotóművész hívta fel a figyelmemet rá, hogy véletlenül egy harmadik szereplő is befurakodott a képre egy légy személyében; őt Tenki Réka térdén érdemes keresni. Épp Vecsei H. Miklós portréjánál járunk, amikor megkérdezem, mennyi időbe kerül egy ilyen kép elkészítése. „Egy fél délután. Vecseit nem ismertem előtte, akkor találkoztunk először. Bemutatkoztam, és mondtam neki, hogy csak csinálja, amit mondok. Azt felelte, boldogan, mit csináljak? És pontosan azt tette, amit kértem tőle. A kiállításra kiválasztott kép egyébként a Károlyi-kert női vagy férfi vécéje előtt készült” – avat be Keleti egy kulisszatitokba.
A képek mögé egyébként később mi is betekinthetünk, hiszen miközben ő fényképezett, a munkálatokról werkfilmet is forgattak. Egy fotózáskor jellemzően 35-40 fotót készített, ezekből választotta ki azt az egyet-kettőt, ami bekerült a kiállításba. „Fáj a szívem azokért, amelyek talonban maradtak. Ezeket archiválom és csak szükség esetén nézem vissza őket. Egyébként mind itt van a fejemben.”
Ahogy Keleti Éva meséli, nem minden művésszel volt olyan könnyű dolga, mint Vecsei H. Miklóssal. „Gábor Miklós legendásan nehéz ember volt, de Básti Lajossal is döcögősen indult a kapcsolatunk – ezt viszont hamar átléptük, mert Básti csak rémisztgetett, de egy csupa lélek ember volt.”
Ennek ellenére Keleti mégis azt mondja: régen sokkal könnyebb dolga volt.
„A mai fiatalok el vannak kényeztetve! Stylist, menedzser, ruhás, fodrász, sminkes. Mikor megérkeztem, kérdezték, hol vannak a többiek? Mondom, kicsoda? Csak én vagyok meg a fényképezőgépem.”
A riport készítése idején a képek egyelőre még a falnak támasztva, a földön pihennek – néhányat rejtélyesen befelé fordítottak, ezek mögé Keleti Éva is kíváncsian pillant be. „Van, amelyik még rossz helyen van, át kell őket rendezni egy picit” – kommentálja. A koncepciót Szarka Klára kurátorral közösen alkották meg – azt viszont, hogy a fotók pontosan milyen magasan, egymáshoz viszonyítva milyen távol függnek majd a falon, ráhagyja a kurátorra. „Nagyon nagy meglepetéseket azért nem engedek meg neki, mert a végén még túlságosan meglepődnék, az pedig nem lenne jó!” – nevet fel.
Mindegyik képéről órákig tudna mesélni, pontosan emlékszik ugyanis, milyen körülmények között készültek. „Nézze csak, milyen árulkodóak a kezek” – mutat fel két képre. „Nádasdy Ádám támaszkodik rajtuk, Mácsainak pedig a tartásából is sugárzik a lazasága” – na igen, ilyen előnyei vannak, ha maga a tárlat készítője az idegenvezetőnk: olyan dolgokra is felhívja a figyelmünket, ami felett lehet, hogy egyébként elsiklanánk.
Az Élet/Kép – Keleti Éva retrospektív kiállítása 2019. december 11. és 2020. február 2. között látható a Műcsarnokban. Kár lenne ilyen zseniális fotókat raktárba süllyeszteni, ezért a fotóművész megegyezett az MTI-vel, hogy később az ő jóváhagyásával és Szarka Klára rendezésével a tárlat országon belül és azon kívül is útra kel majd.
Fotók: Csabai Kristóf / Fidelio
hírlevél
