Gyerekkoromban azt hittem, hogy az ikonok sosem halnak meg. Meg persze az anyukák sem. Legalább is az enyém biztosan nem. Máséval előfordulhat az ilyesmi, de nekem csak egy anyukám van, másoknak meg rengeteg. Az én kedvenc zenekaraim, meg a kedvenc sportolóim nyilván örökké megmaradnak, mert ők az enyémek, ők kötődnek hozzám, mások meg nem. Aztán mikor meghalt az anyám, akkor nem értettem semmit az egészből. Nem erről volt szó, hé!

Személyesen csak néhányszor találkoztam vele, és nem is fényképeztem túl sokszor. Mégis sok mindent tudtam róla gyerekkorától fogva. Egyidősek voltunk, egy gyerekkori barátom meg vízilabdázni járt és ismerte őt még ifistaként. Sokat mesélt róla. Aztán 18 éves kora körül láttam először játszani, és teljesen lenyűgözött az a fajta magabiztosság és kreativitás, ahogy a labdát terelgette a vízben. Mindig is imádtam a vízilabdát és irigykedtem arra a generációra, akik még látták Kárpáti Györgyöt vagy Gyarmati Dezsőt, később Csapó Gábort vagy Faragó Tamást játszani. Én erről az élményről lemondtam. Aztán felbukkant egy velem egykorú srác és visszaadta a reményt.

Egy banális történetnek indult az egész, aztán az egyik legmeghatározóbb élményem lett Benedek Tibiről. Még 1993-ban kapott egy kocsit ajándékba a vízilabda szövetségtől, mint a csapat legjobb játékosa. De aztán a csapat bemorcult, hogy ők meg miért nem kaptak ilyet, így aztán Tibor visszaadta a kocsit, mondván, jobb a békesség, ennyit nem ér az egész. A saját verdája viszont már annyira szétesőbben volt, hogy akkori klubja, az Újpest intézett neki egy új kocsit, amit aztán már senkinek sem csípte a szemét. Na, ezt fényképeztem én le, merthogy Csurka Gergő a Kurír sportrovatának akkori oszlopa régi barátságban volt Benedekkel így aztán elég sokat foglalkoztunk vele az újságban, és ez jól is volt így. Szóval,

Főleg a kuplungról, meg a csajokról, de előjött az atlantai olimpia is, hogy ott azért most már nyerni kéne. „Kéne persze, de ez nem ilyen. Ez csapatjáték, meg tudod, bírók is vannak.” Aztán jókat röhögtünk a hülye bírókról szóló sztorikon, de sajnos közben megérkeztünk, elköszöntünk.

Benedek Tibor (Fotó/Forrás: morpho)

Én attól még biztosra vettem ezt az atlantai győzelmet, ami persze nem jött össze. Tudjátok, a csapat, meg a bírók. Előbb a spanyoloktól kaptak ki, aztán egy őrült meccsen az olaszok ellen a bronzérem is elúszott. Utáltam őket. Főleg Benedeket. Ezt most miért kellett? Miért nem lehetett megnyerni azt a kurva aranyérmet? Legalább egyszer! Ha valaki azt mondja nekem akkor, hogy nyugi öcskös, a következő három olimpiát zsinórban fogják behúzni, akkor nem is érdekelt volna az egész. De a jövőbe nem lát senki, csak a múltba.

Ez a 2020 egy beteg év, vagy részeg. Kezdődött az egész az ausztrál erdőtüzekkel, aztán folytatódott a koronavírus járvánnyal, elmarad a foci Eb, az olimpia, egy halom kulturális esemény, fesztiválok, koncertek. És miközben feje tetejére állt a világ, gyerekkorom mesehősei, ifjúságom ikonjai halnak meg sorra. Kobe Bryant, Wichmann Tamás, Terry Jones, Csukás István, Szilágyi István. Ebből elegem van! Belegondoltam szegény Csurka Gergő sorsába egyik nap elveszti az apját, Csurka László színművészt, másnap a barátját Benedek Tibor háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázót. Pedig a szülők és az ikonok nem halnak meg!