1990-et írtunk. Foci-VB volt Olaszországban, és a balatoni turizmus még erősen épített a külföldi jelenlétre. Már nem az ment, mint a nyolcvanas években, amikor a padlásra száműzték a nagymamát, mert még a fáskamrában is keletnémet figurák aludtak, de a megszokás még elvitte a német turistát a Balatonig. A trabantokat közben opelekre cserélték, és minden kocsi ablakában kis német zászló lobogott. Ezt elsőre nem értettem. Azt hittem, hogy a Német egység miatt zászlózzák fel a kocsikat, aztán rájöttem, hogy erről szó sincs, itt a fociról szól minden. A nemzeti focicsapatról, a „nationalelfről” szól az egész!

Aztán voltak ott osztrákok, belgák meg hollandok, és ők is kitették a kis nemzeti zászlócskáikat a kocsik ablakába. Minden ország baromi büszke volt a nemzeti csapatára, még akkor is, ha sokan nem is mertek arra gondolni, hogy végül megnyerik majd a tornát. A kempingekben meg a strandokon együtt nézték a meccseket. Kirakták az otthonról hozott tévéket a Balaton partra, és ott rúgtak be minden este.

Aztán így ment ez minden olyan évben, amikor valamilyen európai, vagy világeseményt rendeztek focistáknak. Később csatlakoztak a zászlós kocsikhoz a dánok, a horvátok, meg a csehek, sőt, a görögök is. Nem is vettem addig észre, hogy ennyi náció járkál a Balatonhoz. Én meg egy idő után rohadt irigy lettem. Ezeknek ezt miért lehet, és nekem miért nem? Az nem járja, hogy én a Balatonon azt nézem, hogy mások besörözve drukkolnak, a magyar válogatott meg a közelében sincs az egésznek! Aztán ez olyannyira rutinná vált, hogy évtizedek teltek el ebben az állapotban, és végül enerváltan beletörődtem, hogy ez így van. A magyarok a focis bulikból kimaradnak.

Balatonboglár (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Lehet, hogy rossz korban születtem. Apáink és nagyapáink még szurkolhattak olyan magyar focicsapatnak, amelyik győzelmi esélyekkel vette fel a harcot a világ bármelyik nemzetével, és bár akkor még nem volt divat kis zászlócskákat tenni a kocsikra, és a tévét se rakták ki a tópartra, de nagyapám sokszor mesélte, hogy mekkora tömeg gyűlt össze a Balaton partján 1954 július negyedikén, az egyetlen olyan embernél, akinek rádiója volt. Az is magyar-német meccs volt, mint a két nappal ezelőtti müncheni EB-meccs, csak az eredmény volt számunkra kedvezőtlenebb. Márhogy ’54-ben.

Teljesen meglepett, hogy az ’54-es és a múlt szerdai meccsek között a magyar és a német foci válogatott tétmérkőzést nem is játszott egymással. Hatvanhét év alatt egyet sem!!! Ez milyen már? Értem én, hogy szar volt a magyar csapat, meg amúgy is vannak jobb, meg rosszabb periódusok a sport történetében, de hatvanhét év??? Igazából a jelent sem akarom túlértékelni. Inkább a normalitás felé vezető útnak gondolom, hogy Marco Rossi csapatát végül sem a francia, sem pedig a német válogatott nem tudta legyőzni. Ami viszont rohadt jól esett, az az volt, hogy a Balatonnál a magyarok is feltették a kis zászlókat a kocsikra, kirakták a tévéket a vízpartra, és címeres mezben végre egy magyar-német meccsen együtt szurkolhattak a német turistákkal, egy teljesen egyenrangú magyar válogatottnak. Ilyen az én életem során még nem fordult elő, és – őszintén szólva – azt gondoltam, hogy már nem is fog. Remélem, a következő hasonlóra már nem kell hatvanhét évet várni, de azért gyorsan csináltam róla egy képet. Sosem lehet tudni.

Fejléckép: Balatonboglár (fotó: Hegedűs Ákos / Morphoto)