A hirtelen szinte a semmiből hatalmasra felduzzadt Korond-patak éppen ezekben a pillanatokban adja fel az utolsó kenetet a parajdi sóbányának, Székelyföld egyik leglátogatottabb turisztikai látványosságának. Ilyenkor szokott az az egyébként szörnyű érzés a hatalmába keríteni, hogy mennyire utálom, ha igazam van. Évtizedek óta mondják a tudósok, és harsogják az őket támogató klímaaktivisták, hogy nagyon-nagy gáz van, hogy mindenfelé olvad a jégcsap, és már nem csepereg, hanem ömlik a víz, de a társadalmak csak akkor hökkennek meg, ha valami szemmel is jól látható dolog történik.

Esetünkben az, hogy pár nap alatt megsemmisülni látszik Európa egyik legklasszabb természeti kincse, a parajdi sóbánya, ahol a százhúsz méteres mélységben a turistáknak kialakított, sófalakkal határolt hatalmas csarnokot – ahova egy pláza is simán beférne, és van is egy moziterem, meg játszótér, kápolna, és látványra is lenyűgöző az egész – a betörő víz teljesen megtöltötte, és ha kioldódik a só a falakból, akkor akár össze is dőlhet az egész.

Most persze mindenki nagyon jólképzett klímaszakértő meg bányamérnök lett két nap alatt, és már annyi, egymásnak gyökeresen ellentmondó „szakértői” véleményt hallottam, hogy inkább aggódva és rendkívül lehangoltan kivárom a végét, és nem kezdek el okoskodni. Van viszont saját sztorim is, amiről ez a fénykép szól,

Én még a kilencvenes évek végén jártam a parajdi sóbányában, és bár meséltek a helyiek a só szelleméről meg a csodás gyógyulásokról, de az egyiket a gyerekek ijesztgetésének, a másikat pedig a sóbarlangok közismerten gyógyító levegőjű mikroklímájának tudtam be. Aztán amikor lehívtam a negatívot, merthogy még erősen az analóg korszakban voltunk, legnagyobb meghökkenésemre tényleg rákerült egy kísértet az egyik képre, ráadásul a szellemképben saját magamat sikerült azonosítanom.

A parajdi sóbánya (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Na most, ha valaki a fényképezőgép mögött áll, akkor hogyan kerülhet rá a képre, és ha már rákerült, akkor miért ilyen kísérteties formában, a sóbánya közepén lebegve? Aztán persze hamar megfejtettem a „rejtélyt”, de napjainkban ez a rég elfeledett fénykép teljesen új értelmet nyert.

A csarnokban elég kevés fény volt, így a hosszú expozíciós idő miatt a kép állványról készült. Emlékszem, hogy fél percnél is hosszabb ideig kellett nyitva tartani a zárat, hogy a csarnok minden része jól látható legyen. Előtte viszont vakut használtam, ami a fényképezőgépen maradt, és most nem akarok belemenni a technikai részletekbe, de a hosszú expozíció végén a vaku elvillant, ráadásul pont akkor, amikor az állvány helyzetét vizsgáltam. Fogalmam sem volt róla, hogy rákerültem a képre, mert az optika látószögét csak a kamera irányából tudom értelmezni.

Olyan ez, mint a fociban. A csatár a kaput látja, a kapus meg a csatárt.

A labdát mindenki érzékeli, de egy vödör fényt nem lehet beönteni egy sötét szobába. Mivel azonban a hosszú záridő alatt annyi fény jutott a filmre, hogy a legsötétebb zugok is látszódjanak, az egy ezredmásodperces vakuvillanás csak az arcomat világította meg, és a sötét ruhámról semmilyen képi információ nem került rá a filmre.

A fotográfia hőskorában rendre felbukkantak szellemekről, a képeken eredetileg nem szereplő emberekről készült képek, amiket sokan a rég elhalálozott, elátkozott nagybácsi kísértetének, vagy valamilyen isteni jelnek tudtak be, pedig egyszerűen csak annyi történt, hogy az akkor még rendszerszinten hosszú expozíciós idő alatt egy hirtelen felvillanó lámpa vagy beszűrődő napsugár fénye megvilágított egy alakot, aki az objektív előtt kóricált,

Egyébként, ha valaki rendszeresen használja a telefonjába épített vakut, akkor igen nagy valószínűséggel futott már bele hasonló jelenségekbe, mert a digitális formátum sokkal érzékenyebben reagál a fényviszonyok gyors változásaira, mint az analóg filmes technikák. A jelenből szemlélve, most ott tartunk, hogy egykori önmagam huszonöt éves verziója ott lebeg az azóta vízzel vélhetően már teljesen megtelt parajdi sóbánya egykori csarnokában, és bár már régóta nem tartom a kapcsolatot a huszonöt éves énemmel, gyanítom, ő is aggódva figyeli a helyszínen a fejleményeket, mert ha a legrosszabb forgatókönyv jön be, akkor az egészből úgyis csak egy szellembánya marad, ahova a turisták helyett csak kísértetek járnak majd.

Először az jutott eszembe, hogy milyen vicces lesz majd, ha az unokáimnak egyszer megmutatom ezt a képet, aztán arra jöttem rá, hogy az ő életükben sokkal nagyobb problémát jelent majd ez az egész klímakrízis, minthogy vigyorogva nézegessék nagyapjuk szellemét a parajdi sóbányában.

Fejléckép: A parajdi sóbánya (fotó / forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)