Egy évvel ezelőtt, így december közepén arról elmélkedtem, hogy 2020 mennyire pocsék év volt a zenészeknek világszerte, és abban bíztam, hogy ezután csak valami jobb jöhet. Hát, nem tudom. Mint az aktuális labdarúgó szövetségi kapitány mondaná, 2021-ben már láttunk bíztató jeleket, de az összkép továbbra is meglehetősen lehangoló. A nagy fesztiválok idén is elmaradtak, a koncertturnék vagy el sem indultak, vagy menetközben szakadtak félbe, sőt, olyan is volt, aki bejelentette, hogy végleg kiszáll, neki elég volt.
Nem feledkezhetek el azokról sem, akiket végül a pandémia győzött le, és már a Black&Blue Caféban zenélnek tovább. Nehéz ezzel az egésszel bármit is kezdeni.
Megkeresett egy nemzetközi fotós szervezet, hogy próbáljam meg a tavalyi évet összegezni egy jellemző képpel. Egy olyan képpel, ami kifejezi azt, hogy mit gondolok arról, ami a kulturális térben zajlott 2021-ben. Egyből ez a kép ugrott be, pedig nem is mostanság készült, hanem évekkel ezelőtt, ráadásul még csak nem is Európában, hanem Kínában. Lehet, hogy a helyszínben is benne volt a sors keze, bár az áramló ektoplazmában csökönyösen nem hiszek. A képen Vidákovich Izsák jazz-szaxofonos látható Pekingben, 2016-ban, egy egyetemi fesztivál soundcheck-jén, és még mielőtt valaki félreértene bármit is, gyorsan elárulom, hogy csak bohóckodás volt az egész. A Covid járványnak híre-hamva sem volt még, és a maszkot is csak azért hordták Kínában, hogy ne fulladjanak bele a légszennyezésbe. Izsák csak a kép kedvéért, hülyeségből játszotta el, hogy maszkban fújja a csövet, és erre tessék, alig telt el 5 év, és megkaptuk telibe az egészet.
Ma már senki nem hökken meg ezen a képen, sőt teljesen „normálisnak” gondolná mindenki, ha így játszanának a zenészek egy koncerten.
Vidákovich Izsák, Peking, 2016. (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / MorPhoto)
A kultúra is lassan hozzászokik a Covid járványhoz. Lassan megtanul együtt élni vele. Már senki nem lepődik meg a raktárkoncerteken, az online színházi előadásokon, a virtuális kiállításokon. Azt gondolom, hogy nem kéne ezt megszokni. Még akkor sem, ha bizonyos elemeit a járvány elmúltával is érdemes lenne megtartani. De azért az élő zene és a közösségi élmény nem kerülhet át végleg a virtuális térbe, mert az már valami egészen más lenne. Valami olyasmi, ami annyira átalakítaná a társadalmak kultúrához való viszonyát, ami már komolyan kihatna a jövő nemzedékeire. Pedig tulajdonképpen nekik csináljuk ezt az egészet, nekik írjuk a dalt.
Ha valamit nagyon nem szeretnék, az az, hogy a gyerekeinknek a közösségi távolságtartás ne csak egy múló rosszullét maradjon. De inkább nem jósolgatnék, mert 2021-re is egy sokkal jobb évet vizionáltam, aztán ez lett belőle. Arra viszont jók az ilyen év végi pillanatok, hogy elgondolkodjunk a saját sorsunkon. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem már nagyon elegem van az elmaradó koncertekből, a maszkokban végigszenvedett kiállításokból és színházi előadásokból.
Most már nem bánnám, ha visszakapnánk a régi életünket vagy legalábbis valami hasonlót.
Erre az évre el is köszönök a blogírástól és megkezdem a téli álmomat. Arról fogok álmodni, hogy jövőre tényleg kimászunk ebből a szörnyűségből. A folytatás 2022 februárjában következik. Addig is karácsonyozzatok és szilveszterezzetek jól, idén lehetőleg ne online! Az már tavaly megvolt. Vigyázzunk magunkra és egymásra! A biztonság kedvéért azért én is Mindenkinek jó egészséget kívánok. Jobb híján.
További érdekes fotókért és azok történeteiért kattints ide! >>>
hírlevél
