Koós Jánosról egyáltalán nem akartam posztot írni. Nem mintha nem szerettem volna, vagy jelentéktelennek tartanám, sőt! Egyszerűen nem emlékeztem vele kapcsolatban semmire, ami érdekes lett volna, legalábbis nekem. Aztán a kezembe került ez a kép, és eszembe is jutott egy sajtótájékoztató és persze Danny Kaye! Valamikor gyerekkoromban láttam egy filmet, ahogy Danny Kaye vezényelte a New York-i Filharmónikásokat. Nagyjából annyi maradt meg, hogy nagyon röhögtem rajta, de most, hogy gyorsan visszanéztem, pontosan ugyanaz történt. Van valami az emberben, ami nem hagyja, hogy lekapcsold. Nem tudom, mi az, mert tulajdonképpen borzasztóan egyszerűnek tűnik, amit csinál. Ez lehet az a bizonyos X-faktor, vagy mittudomén, de Koós János hasonló figurája volt a magyar showbiznisznek.
Pont olyan volt, mint a random szomszédom vagy a büfés egy munkahelyen: ránézésre semmi különös, de abban a pillanatban, hogy megszólalt, történt valami, és a forma átvette az irányítást,
én meg akkor vettem észre, hogy eddig háttal ültem a moziban. Ezzel az egészből nem azt akartam kihozni, hogy Koós János lenyúlta Danny Kaye vezénylős performanszát, hanem azt, hogy Koós is volt akkora kaliber, mint Danny Kaye. Persze nyilván magyar viszonylatok közt merek csak gondolkodni, ez nem is vitás.
Koós János
Sok magyar művész születhetett volna más országokban, egész más pályaívet befutva, de ez lassan inkább közhely, mint nem. Na, már most, hasonló okokból én sem voltam ott 1981-ben New Yorkban, amikor Danny Kaye sajtótájékoztatott arról, hogy a helyi, városi brigádot fogja vezényelni, így aztán maradt Koós János bejelentése 1998-ban, hogy a BM Duna Szimfonikus Zenekarral hasonló akcióra készül, és hát, ezt jól elmondja a sajtónak is.
Hát, voltam már vicces sajtótájékoztatón, de ezen olyan szintre emelték a humorfaktort, hogy azóta is elröhögöm magam, ha ránézek erre a képre!
Először is egy hülye puritán helyre szervezték az egészet, ahol rögtön megvolt a vezérmotívumként felvezetett komfortos szocreál osztályterem feeling. Azt tudtam, hogy Koós oboa szakon végzett, de azt azért lássuk be, hogy egy átlagos magyar sajtótájékoztatón senki nem szokott oboázni és senki nem szokott oboázás közben szitkomot tolni. Ez teljesen új volt. Azután szintén meglepett, hogy bejátszott a portás. Igen, az, akinek alapesetben semmi köze az egészhez, és most sem azért jött be, mert benne volt a „darabban”,
hanem mert megkérte a művész urat, hogy álljon arrébb a kocsijával a Blaha Lujza téren, mert nem tud befordulni a sarki zöldséges.
Itt egy picit megakadt az egész. Gondoltam, addig eszem egy szendvicset, de az meg nem volt. Na, nem, mintha zabálni járkáltam volna a sajttájokra (inkább inni), de ha a főszereplő eltűnik, akkor valamivel el kell ütni az időt.
Na, itt közölték, hogy ők tudják, hogy az újságírók minden nyilvános eseményre kajálni járnak és haza is szokták lopni a kaját a gyereknek, így aztán, hogy ne kelljen az aktatáskába pakolni a franciasalátát, becsomagolták mindenkinek a napi penzumot, ami távozáskor egy zacskóban elvihető. Na, itt lett végem nekem is. Utána Koós még visszajött egy kicsit bohóckodni a pálcával, de ez marginális.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
hírlevél
