Már több mint tíz éve, hogy nem láttam ezt a kutyát, pedig korábban napi szintű rituálé volt az esti megjelenése az utcán, a házunk előtt. Egy társasház földszintjén laktam Budapesten, és onnan néztem az utcán kószáló embereket. Az volt benne a jó, hogy senkinek nem tűntem fel az ablakban a fényképezőgépemmel, nem figyelt rám a kutya se! Illetve pont, hogy nem, mert a kutya, az mindig kiszúrt. De nem csak ő. Feltűnt egyszer egy erősen tudatmódosult szembeszomszéd is, aki miután kiordibálta magát hajnali kettőkor odahaza a nyitott ablaknál, szintén ordibálva kioktatta a közben szerteszét ablakot nyitó kíváncsiskodókat is.
Hát, így kerültem terítékre én is, és miután visszahúzódva becsuktam magam előtt az ablakot, még mindig ordítozva fenyegetőzött, hogy most átjön hozzám, és letolja a fényképezőgépet a torkomon. Nem igazán szoktam ezekre összerezzenni.
Aki sok évig tolta egy nyomtatott országos napilapnál, az nagyjából már mindent látott.
Azt is tudtam, hogy nem fog átjönni a szerencsétlen elmeroggyant, úgyhogy nem mentem le a pincébe a baltáért.
Viszont megláttam a kutyát, és azonnal cselekednem kellett. Újra kinyitottam az ablakot, és mivel éjszakai sötétség volt, alig láttam valamit az állatból, viszont a kép elkészült, és pont annyira lett fine-art, mint amennyire a sztori is az volt. Közben a betrippelt barom újra megtalált magának, de egyértelmű volt, hogy jelen állapotban a szobából se tudna kimenni, nemhogy lemenjen a másodikról az utcára, hogy engem megrendszabályozgasson.
A kutya, aki önmagát sétáltatta (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
A kutyát máskor nem tudtam lefotózni. Vagy nem volt nálam semmilyen eszköz, amikor felbukkant, vagy nem bukkant fel. Joggal merülhet fel mindenkiben, hogy miért olyan fontos egy sötét kutya az éjszakában? Hát nagyon is az, de a történet még korábbra, olyan húsz évvel ezelőttre nyúlik vissza. Akkor kezdték lebontani a velem szemben lévő rozoga házat, mondván, hogy életveszélyes, és majd épül a helyére valami vadiúj többszintes társasház.
Ez a bizonyos építkezés olyannyira nem akart elkezdődni, hogy lassan megszoktam, hogy az ablakomon egész nap bezúdul a verőfény, és ilyenkor az ember hajlamos elfelejteni, hogy az új megvilágításba került környezet mindig csak átmeneti állapot. Aztán amikor elkezdődött az építkezés, pillanatok alatt eljutottak a második emeletig, úgyhogy a napfény eltűnt, és ezzel egyidőben megláttam ezt a kutyát, amint magabiztos léptekkel trappol végig az utcán, majd bemegy az egyik kapualjba. Itt még nem találtam furcsának semmit, de ez a sztori másnap este, majd minden este megismétlődött újra és újra.
Elkezdtem jobban követni a jelenséget, és végül a következő kép állt össze. Ez nem egy kóbor kutya volt, sőt, nagyon is volt gazdája. Csakhogy a gazdi nem akart holmi kutyasétáltatással bajlódni. Minden este olyan fél tíz magasságában kiengedte a kutyát az utcára sétálni.
Igen, a kutya tök egyedül ment sétálni mindennap, ráadásul nem is mindig ugyanazon az útvonalon.
Nagyjából egy órát volt távol, közben letudta a kötelező kutyaanyagcsere-csomagot, és lassan bejárta a környéket. Aztán az óra leteltével visszatért a gazdaházhoz, és besétált a kapun.
Macskával láttam már olyat, hogy lelécel otthonról, aztán az utcán éli ki titkos vágyait, de a kutyák túlságosan is kapcsolódnak a gazdájukhoz, ezért nem szoktak egyedül elkószálni. Ezt is inkább napi rutinnak nevezném elkószálás helyett, de akárhogy is hívjuk, éveken keresztül néztem, hogy egy kutya egy nagyváros kellős közepén saját magát sétáltatja. Megállt a kereszteződéseknél, átengedte az autókat, nem ugatott meg soha senkit, és mindig igyekezett észrevétlen maradni a fal mellett, a házak takarásában.
Egyébként bennem ez nem tudatosult azonnal, el kellett telni vagy egy évnek is, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg ez történik. A dolog további érdekessége, hogy ez végül minden környező épületben minden szomszédnak leesett, és évekig a lokálpatrióta folklór része volt az önjáró kutya. Azt sem értem így utólag, hogy miért nem akartam akkor lefényképezni, amikor számtalan alkalmam lett volna rá. Ez egy eredendő fotográfusi hiba!
Ami napi rutinná válik, az akkor sem érdekes, ha egyébként érdekes.
A megszokás és a lustaság betereli az embert egy olyan utcába, ahol nem kell kapkodni, hiszen ha nem ma, akkor majd holnap, vagy azután.
Ez a kép is csak a véletlen műve volt, hogy az ordibálós idióta pont akkor talált meg, ezért az ablakon kinézve, kezemben a fényképezőgéppel vettem észre a kutyát, és ha már ott volt az orrom előtt, csináltam róla egy képet. Többet nem sikerült, mert az állat is furcsának találhatta az éjszakai utcai üvöltözést, ezért tőle szokatlan módon futni kezdett, és kikerült a látóteremből.
Aztán még sokáig napirenden volt, hogy csinálok róla képeket, sőt, azt is kitaláltam, hogy megkeresem a gazdáját, és gyártok egy hosszabb lélegzetű anyagot a sztoriból, de erre végül nem került sor, mert a kutyát nagyjából akkortájt láttam utoljára. Már nem emlékszem napra pontosan, de a képfájlból kiolvasható metaadatok alapján a 2013. február nagyjából stimmel.
Amikor az ember belefut egy semmiből érkező jelenségbe, akkor azon se lepődjön meg, hogy a jelenség pont úgy vész a semmibe, ahogy jött! Próbáltam utánajárni, hogy mi lett a kutyával, de biztosat senki sem tudott. Elköltöztek, elpusztult, elkóborolt és végül nem talált haza. Nagyjából ez a három sztori keringett a háztömb körüli bulvárban, és hát, sokkal több opció, mondjuk, nemigen van. Egy darabig még reménykedtem, hogy csak elutazott a gazdi a kutyával együtt, de aztán
el kellett fogadnom, hogy ez a kép lett végül az egyetlen a városi kutyáról, aki önmagát sétáltatta.
Volt egyébként egy olyan sztori is, szintén a városi betondzsungel kellős közepén, amikor minden reggel kakasszóra ébredtem. Próbáltam megfejteni, hogy merre lakik a tarajos, de miután ez nem sikerült, így képem sincs róla, és mivel így ez a sztori nem felel meg a KÉP-regény blog szabályainak, ezt a posztot most itt abbahagyom.
A KÉP-regény angolul a morphoto.eu oldalon olvasható.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: A kutya, aki önmagát sétáltatta (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
