Amikor arról beszélnek, hogy futball huliganizmus, akkor mindenki pontosan érti, miről van szó. De ha azt mondjuk, hogy futballkultúra, akkor mindenki nagy szemeket szokott mereszteni, és maximum néhány zseniális focista játékintelligenciáját vagy néhány korszakos csapat eredménylistáját szokás ilyenkor előcitálni a múltból, és elködösült tekintettel emlegetni a sokak által soha meg nem élt egykorvoltot. Pedig Buenos Airesből szemlélve a futballkultúra valami egészen mást jelent, valami olyasmit, amit megfigyelni és elmesélni lehet ugyan, de megérteni aligha.

Nyilván egy háromszoros focivilágbajnok ország máshogy áll ehhez az egészhez, de azért megfordultam már az összes nagy futballnemzet háza táján, és ilyen jellegű, mindent átitató fociőrületet még sehol sem láttam.

Az, hogy a gyerekek fociznak a grundon, még simán lehet akár normális is, de hogy aki nem focizik, az minden sarkon egy világkupa másolattal szelfizik egy Maradona- vagy Messi-plakát előtt, az már extrémnek is nevezhető. Merthogy ez azt is feltételezi, hogy minden második sarkon van egy Messi- vagy Maradona-poszter, pedig ez nem igaz. Ugyanis minden sarkon van kettő.

Hatalmas falfestmények, gigantikus óriásplakátok hirdetik az argentin futball nagyszerűségét. Nincs egy valamire való autómosó, dísznövénykertészet vagy halbiológiai központ, ahol ne egy két emeletnyi Messi-falfestmény díszítené a bejáratot. Ahova nem a pápa van festve, oda valamelyik focista. A jelenség pontos logikai hátterét nem sikerült megállapítanom, de érdekes átkötést, azt lehet látni. Bizonyos képeken Lionel Messi egyenesen krisztusként van ábrázolva glóriával a feje fölött, amint éppen áldást oszt. Közben a mellette eldöcögő autóbusz oldalán Dibu Martinez – az argentin válogatott kapusa – hamburgert reklámoz, míg az isteni Diego Maradona a házak tetejéről tekint le ránk.

Az például elég érdekes, hogy Luis Borges, az argentin irodalom legismertebb alakja, egy köztéri szoborral és egy utcanévvel kénytelen beérni, míg Maradonának külön múzeumi szárnya van. Igen, a Világbajnokok Múzeumában, merthogy ilyen is van! Ráadásul nem is akármilyen. Olyan az egész, mintha a budapesti Műcsarnokot focimúzeummá alakítanák át: elképesztő mennyiségű relikvia és életnagyságú szobor között interaktív táblákon követhetjük végig az argentin labdarúgás teljes történelmét, az összes megnyert kupával és éremmel teli, hatalmas termek tömkelegén keresztül.

Az argentin válogatott panorámabusza a Világbajnokok Múzeumában (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Az egyik teremben egy 360 fokos moziba ülhetünk be, ahol nonstop tolják a 2022-es foci vébé döntőjét. Az utána következő csarnokba pedig

Igen, az egész emeletes busz az eredeti dekorációval és zászlókkal bent áll egy hangárban a múzeumban. Fel is lehet rá menni. Ja, és persze ki van állítva az eredeti világkupa is, amit most címvédőként az argentin szövetség őriz négy évig.

Elég komoly túra volt végigjárni az egész múzeumot, de mire kijöttem, kicsit jobban megértettem, mi az, amit egyes országokban futballkultúrának hívnak. Őszintén szólva korábban nem láttam sehol, hogy a focinak nemcsak hogy kultúrateremtő és társadalmi összetartó szerepe van, de az ilyen látványosan meg is nyilvánul.

A múzeum után beültem egy taxiba, és amikor az egyébként angolul nemigen beszélő sofőr érdeklődött, merről jöttem, csak annyit kellett mondani, Puskás, mire a forma elvigyorodott, és a fejében máris minden a helyére került.

Kapcsolódó

KÉP-regény: Az argentin aranyháromszög

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal háromrészes sorozatba kezd Argentína legnagyobb exportcikkeiről.

Fejléckép: Az argentin válogatott panorámabusza a Világbajnokok Múzeumában (fotó: Hegedűs Ákos / Morphoto)