Végülis ma már csak úgy emlékeztem az egészre, hogy életem legnagyobb szerelmi csalódása után elmentem Párizsba nyaralni, meg feltöltődni, meg bagettet zabálni kecskesajttal. Meg inni, persze. Ez volt az utolsó olyan nyaram, amikor még nem kellett dolgozni.
Pénzem meg nem mindig volt, ezért néha loptuk a péktől a bagettet, vagy kocsit mostunk, meg taxit takarítottunk. És persze fényképeztem, amikor csak időm engedte, és volt pénzem filmre.
(Tényleg, ez az egész film dolog ma már milyen hülyén hangzik!) Elég szar gépem volt, egy NDK csoda, egy praktika LTL típusú masina, az apámtól kértem kölcsön, talán még ma is megvan neki valahol. Egyetlen előnyeként említhetném, hogy annyira szar volt, hogy bármikor bárhova magammal tudtam vinni, a kutya sem akarta ellopni soha. Aztán bekavart az egészbe a Notre-Dame. Pont úgy, mint egy Truffaut-filmben. Hirtelen mondjuk, a Menekülő szerelem ugrik be.
A Notre-Dame francia kifejezés, jelentése: Mi Asszonyunk. Kevesen tudják, de kb. minden második templomot így hívnak Franciaországban. Ezért az a címe Viktor Hugo regényének: A párizsi Notre- Dame, hogy meg lehessen különböztetni a többi Notre-Dame templomtól.
Húsz évesen még nem igazán szerettem a templomokat, leginkább műemlékként tekintettem rájuk, de erre azt mondták, hogy nagyon fontos hely, be kell menni, le kell fotózni, mert vízköpők vannak, harangok meg ilyenek.
Egynek jó buli volt. Aztán még visszamentem párszor, de csak beugró jelleggel, meg randizni. Tök komolyan! Templomban egyébként korábban is randiztam, a budapesti Szent István bazilikában, de az más volt. Oda még azzal a lánnyal jártam, aki később a csalódást okozta, és aki miatt kimentem Párizsba felejteni - legalábbis akkor ezt gondoltam. Ráadásul, ezt a randi dolgot nem is én találtam ki, hanem Quasimodo, a Notre-Dame púpos harangmestere, aki beleszeretett Esmeraldába, a gyönyörű cigány táncosnőbe, akit nem feltétlenül azért vitt be a templomba, hogy zsoltárokat olvasson fel neki.
Én is arra gondoltam, hogy majd beleszeretek valakibe, ami persze nem történt meg, de azért jó poén volt, hogy akár még meg is történhetett volna. Aztán egyszer odajött hozzám ez a lány, aki a képen van - lehetett tizenhárom-tizennégy éves, - hogy ő gyertyát szeretne gyújtani, és a gyertya persze pénzbe került, ami nekem sem volt, de valahogy mégis odaadtam neki az utolsó egy-két frankomat.
A templomokban sokan gyertyát gyújtanak, de sosem tudtam pontosan, hogy miért, úgyhogy most megkérdeztem.
(Ha már én fizettem a gyertyát.) A lány valami olyasmit mondott, hogy az egyik égő gyertya Jézus, a másik pedig én vagyok. (Mármint ő.) Aztán lefényképeztem, ahogy meggyújtja a gyertyát, és néztük a tüzet.
A tűzben azt láttam, hogy elég a szerelem, és valami teljesen véget ért. A viasz pont úgy folyt lefelé a gyertyákról, ahogy egyéniségem maradékai folytak le rólam, szinte éreztem, ahogy átalakulok egy másik emberré a Notre-Dame gyertyáinak lángjában. Arra döbbentem rá akkor ott, hogy azt a gyertyát értem gyújtotta meg az a lány. Akár a purgatórium is beugorhatott volna, de hát én ateista vagyok, mindig is az voltam, mégis megbabonázva bámultam a tűzbe órákon át.
Mikor augusztus végén visszamentem Budapestre, már teljesen más ember voltam. Egy önző, hímsoviniszta idióta. Nem tudom, mennyi köze volt ehhez a Notre-Dame tüzének, de ha megkérdezik, hogy hol volt a fordulópont az életemben és a nőkhöz való viszonyomban, akkor mindig a párizsi Notre-Dame lángjai ugranak be. Ehhez kellett ez a lány és az utolsó pár frank. Most leégett a templom, nem maradt semmi.
Elégett vele az érzés, amin már persze rég túl vagyok, de megmaradt belőle ez a kép a Notre-Dame-ban lángoló gyertyákkal, az előttük ácsorgó lánnyal, és most nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel.
A párizsi Notre-Dame lángjait azóta már régen eloltották bennem. Azt gondolom, most már végleg.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>