Ez valami hihetetlen volt! Valami hasonlóról szoktak álmodozni a borbarátok a vasárnapi ebéd utáni szendergés közben. Legalább is én ezt gondolom. Na, nem mintha nem lennék borbarát, sőt nagyon is az vagyok, de az ilyen szituáció igazán csak akkor eget rengető, ha jó előre fel tud rá készülni az ember, hogy amikor végre elérkezik a pillanat, akkor teljes egészében rá tudjon hangolódni, mint szenvedélyes szerencsejátékos a szombati lottóhúzásra. Na, most én
úgy húztam ki a főnyereményt, hogy még csak nem is lottóztam.
Az egész egy munkának indult, sőt, az is volt. Mindig csak utólag jutott eszembe, hogy a sajtófotó egyik legjobb szeletkéje, hogy sokszor keveredik az ember különösen kellemes helyzetekbe úgy, hogy ezért még neki fizetnek a végén. Vannak a szakmának mélyreható árnyoldalai is, de ezt a vetületet most helyezzük látókörön kívülre. Szóval, Albert kollégával Szepsy Istvánnal interjúztunk Tokajban, ami hát nem a sarkon van, de végül is szívesen látogatja meg az ember az egyik legnagyobb, tokaji borászt, aki később első tokajiként nyerte el az Év bortermelője megtisztelő kitüntetést Magyarországon. Azóta lett már Borászok borásza is, sőt Stephen Brook, a világ egyik legismertebb, legtekintélyesebb szakírója által készített Wine People című szakkönyv a világ leghíresebb borászai között említi.
Szepsy István 1997-ben (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Pár héttel korábban voltunk Villányban egy szintén országos hírű, azóta is folyamatosan népszerű borásznál, aki szinte rajongásig dicsérte Szepsy István tokaji tevékenységét, merthogy ő
nem csak osztályon felüli borokat készít, de azért is rengeteget dolgozik, hogy a tokaji borvidék nemzetközi szinten is visszakerüljön az őt megillető helyére. Azóta eltelt több mint húsz év, és az eredmény önmagáért beszél.
Ennek az is lett többek között a következménye, hogy ma már valószínűleg nem fordulhatna elő, ami akkor, 1997-ben megtörtént. Interjú dél körül a Szepsy borászatban: beszélgetés, fényképezés, szigorúan szakmailag. Aztán pincelátogatás, borkóstolás, szintén szigorúan a riport végett. Szepsy István nagy forma! Végigkóstoltatott velünk mindent a legnagyobb attrakciói közül, azokat, amiktől a villányi kollégáknak leesett az álluk. Mit ne mondjak nekem is, pedig sosem voltam egy nagy aszú rajongó, ráadásul ezeket a borokat biztosan nem tudtam volna kifizetni, már csak azért sem, mert nem is mindegyik volt kapható.
A borász úr a maga kimért, de lényegre törő stílusában beszélt az egyes évjáratokról és dűlőkről, nem elhallgatva a helyi konkurencia pozitívumait sem. Lassan kezdtem sajnálni magam, hogy itt kell hagynom ezt az egészet, amikor is Szepsy István a következő meglepő kijelentést tette.
„Ne haragudjanak, de sürgősen el kell mennem, valamit elintézni. Addig maradjanak nyugodtan és kóstolják csak nyugodtan a borokat. A nagy részét már elmondtam, de azokat is érdemes megvizsgálni és rámutatott a pince túloldalán sorakozó hordókra. Körülbelül egy óra múlva visszajövök."
Aztán felment a lépcsőkön, minket meg otthagyott a pincéjében. A körülöttünk hordószám heverő kitűnő évjáratú 6 puttonyos aszú és a szintén világbajnok aszú esszenciák társaságában. Ez így megvan? Most direkt rákerestem: a ’96-os Szepsy aszú palackjához alig ötvenezer forintért már hozzá is juthat bárki. Ez a pince meg az a pince volt, ahol úgy el tudtam képzelni a jövőmet, akár hosszú távon is. Na, ide pakoltak le két újságírót, meg a sofőrünket, ráadásul minden tárva nyitva maradt, ezért „kénytelenek” voltunk megvárni, amíg a tulaj visszajön.
Hát, kemény másfél óra volt, mit ne mondjak.
Annyira meg voltunk illetődve, hogy az első 10 percben csak néztük egymást hülyén Alberttel, hogy akkor most mégis mi a fasz legyen? Most tényleg feküdjünk neki a folyékony aranynak? Ráadásul, hát, azt mondta, hogy iszogassunk nyugodtan. De most tényleg hatputtonyos Szepsy aszútól álljak be? Az meg milyen már? Lehet, hogy a neveltetésem miatt, de valahogy kellemetlenül éreztem magam az egész helyzetben. Minden gyerek vágyik rá, hogy egyszer felejtsék bent éjszakára a csoki boltban, de ez sosem jön össze, ezért olyan jó vágyni rá. De ez itt most maga volt a csoki bolt deluxe extra! Ezt nem ér! Lehet amúgy, hogy ezt a bizonytalanságot Szepsy is ismerte, ezért mert otthagyni minket a pincéjében.
Aztán lassan előbújt belőlünk a sommelier-be oltott újságíró, és szolidan bár, de törve nem végigkóstolgattunk néhány hordót, persze csak az íze végett, hogy aztán legyen miről beszélni hazafelé.
Az volt a szerencse, hogy közben visszaért a borász úr és bezárta a bábszínházat. Azóta mindig összevigyorgunk, ha bárhol a világon egy borkereskedésben Szepsy aszú figyel rám a polcról.
hírlevél
