Azt olvastam, hogy a szénégetők keveset beszélnek és mindig kormosak, ami egyébként szerintem a kéményseprőkre is igaz, de mivel esetünkben nem célom párhuzamot vonni, maradnék a hallgatag szénégetőknél. Huszonöt éves koromban láttam életemben először valódi szénégetőt, addig csak olvastam róluk, és bár egészen apró koromtól lelkes fogyasztója vagyok a faszénen sült ételeknek, sose gondoltam bele korábban, hogy az a zsák kormos izé, amit megveszünk a benzinkútnál, az honnan származik és micsoda is valójában. Azóta már tudom, hogy jó faszenet bükkfából lehet égetni, de alkalmanként gyertyánt, kőrist, cserfát is hasznosítottak e célra. Legalábbis erre esküsznek a szénégetők, és én ezt gond nélkül el is hiszem nekik.
A szénégető helynek Erdélyben baksa- vagy vátrahely, a Bakonyban boksahely a megnevezése. A vastagabb fákat, törzseket vagy három méter magasan egymásnak döntik, begyújtják, földdel betakarják, aztán egyszer csak faszén lesz belőle. Legalábbis nekem ennyi jött le a sztoriból, viszont képileg kimagaslóan hálás téma az egész.
Sok jó képet láttam korábban az erdélyi szénégetőkről, és valahogy abban a hitben éltem, hogy ezek mindig a képeket készítő fotósok kimagasló tehetsége miatt sikeredtek ennyire jóra. Ez a tévhit egészen addig tartott, amig nem történt meg a személyes találkozás köztem és egy szénégető között, mert a helyszínen rájöttem, hogy
az egész munkakör olyan, mintha színházi díszletek között zajlana, és a főszereplővel pont az imént végeztek a sminkesek.
Oké, tudom, hogy ez nem így van, de attól még így néz ki, és a fényképek végül is azt adják vissza, amit a keresőben lát az ember.
Szénégető, Farkaslaka, 1997 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Ami azt illeti, Zsigmond, merthogy így hívták a szénégető formát, tényleg nem volt a szavak embere. Nagyjából annyit sikerült belőle kihúzni, hogy milyen fát használ, meg hogy hány éve csinálja ezt az égetősdit. Egyébként azt is megtudtam, hogy hány éves, de ezt nem árulom el, mindenki tippeljen, amit gondol. Annyit segítségül azért mondok, hogy bármilyen számra is tippel valaki, vonjon ki belőle tíz évet.
És akkor most néhány szót ejtenék az ultiról is. Az ulti név a latin ultimus (legutolsó) szóból származik, amely a Máriás nevű kártyajátékon alapul, de annak a neve meg francia eredetű, a mariage szóból eredeztethető, ami magyarul házasságot jelent. Valahogy ki kellett zökkentenem a folyamatosan, enerváltan maga elé bámuló, finoman fogalmazva sem életvidám szénégető arcot, hogy tudjak csinálni róla valamilyen értelmezhető fényképet, ami felér a nagy elődök folyamatosan enerváltan maguk elé bámuló, finoman fogalmazva sem életvidám szénégető arcairól készült képeihez, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy szokott-e ultizni.
Valamit kiválthatott belőle a dolog, mert megfordult és felnézett, én meg gyorsan megnyomtam a gombot,
így a füstölgő baksa is látható a képen, a figura meg nem háttal áll, ami néha tud jó lenni, de itt most egyáltalán nem ez volt a helyzet. „Máriást játszunk néha” – mondta határozottan felvillanyozva, aztán visszafordult és nézte tovább a füstölgő fákat.
Az ulti nem véletlenül jutott eszembe. A szénégető baksáját Farkaslakáról egy autóbusszal közelítettük meg, és a buszon két budapesti, az ezeréves magyar néplélekkel erősen átitatott kolléga, kiegészülve egy helyi formával, már korán reggel – némi pálinka társaságában – heveny ulticsatát folytatott a buszon, és annyira belemelegedtek, hogy akármennyire is kapacitáltam őket, nem voltak hajlandóak abbahagyni a játékot holmi szénégető miatt. A reakció annyi volt, hogy max látunk egy szépen rakott boksát, és akkor mi van? Ez a mondat amúgy meglehetősen furcsa volt annak tükrében, hogy előző este egymást túllicitálva próbálták nekem felvázolni az „édes Erdély” jelentette őshaza jelentőségét.
Próbálkoztam azzal is, hogy a legenda szerint maga a szénégető mesterség innen, Farkaslakáról származik, de erre meg az volt a válasz, hogy a Ness-tóban sincs szörny, aztán mégis mennyi Nessie feliratú kulcstartót eladnak minden évben a tó körül kószáló turistáknak.
Itt végül elengedtem azt a naiv elképzelést, hogy Erdély közepén két „ősmagyart” a kártyáról a baksák felé fogok terelni,
mert ha valaki kifejezetten ultizni megy Erdélybe, lelke rajta, de attól még hülyeség.
Hát innen jött az ötlet az ultiról, amivel sikerült kizökkenteni a szenek urát a melankóliából, és így született meg szocreál korszakom eme ékes darabja. Még szerencse, hogy a szénégető nem tudott semmit erről az egészről, így aztán zavartalanul éghetett tovább a szén, meg nekem az arcom, talán annál egy kicsit jobban is…
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Szénégető, Farkaslaka, 1997 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morphoto)
hírlevél
