Jellemzően az ember keresi a témát, de van olyan is, hogy a téma talál rám, ráadásul néha elég meglepetésszerűen, mondhatni sokkolóan. Ez egyébként ritka dolog, de ebben az esetben inkább kellemetlen volt az egész, mint nem.

Nem, nem a kedvenc kollégáimra gondolok, az ő esetükben nem használnék eufemizmust. Ez frankón egy szamár volt, bár egyesek szerint inkább öszvér, de ez a lényegen nem változtat. A szerkesztőség egy gangos házban volt, az udvar végében egy jó kis büfével, ahol is Lajos úr, a büfés vigyázó tekintete mellett ittuk le magunkat minden nap mindenféle pancsolt cuccokkal. Nem tudom, honnan szerezte a forma a piákat, de sokszor kísértetiesen hasonlított egymáshoz az unikum és a vodka íze, ami azért meghökkentő. Főleg, ha már az első körnél kiszúrja az ember. Ezt csak azért írtam le, hogy mindenkinek legyen valami fogalma  arról, hogy milyen érzés lehet, amikor az ötödik kör után az emberke felnéz, és azt látja, ami a képen van. Hát, elég sokkoló, még akkor is, ha elsőre nem hiszed el!

Volt a szerkesztőségben egy buller, ahol neves színészek mellett fellépett egy szamár is. Ezt persze én nem tudtam. Én csak békésen italozgattam a büfében, amikor a szamár megjelent, aztán rögtön odajött hozzám és azonnal kimutatta a foga sárgáját. Az akkor még mosolygós szamarász alig tudta lekövetni. Nem tudom, hogy mi tetszett meg rajtam a szamárnak, ezt többen is találgattuk, de akármennyire is próbálták elrángatni tőlem, hajthatatlan volt. Hirtelen nem is értettem, hogy mi van (ötödik kör), de lassan kezdett összeállni, hogy ez a nagy szürke izé akar tőlem valamit. Erre gyorsan kijózanodtam és arrébb ültem egy asztallal. Igen, a szamár is jött utánam.

Hát, kamera nem volt, csak a táskámban, úgyhogy „egy képet végül is megér” alapon csináltam róla pár vicces fotót, aztán elindultam kifelé, az utcára. De a szamárnál a fotózás után még jobban bejöhettem, mert jött utánam, nyomában az addigra már ordítva káromkodó szamárhajcsárral. Na, most ilyenkor hogy oldjuk meg a feladványt? A műsornak bent kellett volna mennie a színházteremben, nem az udvaron! Ráadásul én nem is voltam benne az eredeti forgatókönyvben.

Szamár (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)

Ekkor a szamáridomárnak az a briliáns ötlete támadt, hogy menjek fel a színpadra, mert akkor a szamár majd utánam jön. Csakhogy a szamárnak Agárdy Gáborral meg Bodrogi Gyulával kellett volna fellépnie, nem velem! Szerintem ők közben röhögtek magukban, hogy majd én elviszem a szamárral a sót, ők meg meló nélkül markolják fel a tiszteletdíjat! Azt játszottuk, hogy amikor felmentem a színpadra, a szamár is feljött, amikor lementem, akkor meg lejött ő is. Na, most ez eddig vicces, meg minden, de én már mentem volna dologra, ehelyett meg egy idióta szamárral (képzavar), meg a káromkodó gazdijával játszadoztam péntek este egy színpadon. A szamaras figura, közben felhívott valami szakértőt, aki fél óra múlva a helyszínre ért és beadott valamit a szamárnak. Csórikám annyira bamba lett tőle, hogy csak álldogált lógó fejjel és a szőnyeget bámulta. Na, elérkezett az én időm, hogy csendben lelépjek. Mikor az ajtón kisurrantam, a szamár hatalmasat bődült, utoljára talán Bálám hallhatott hasonlót. A kollégák annyira együtt érzőek voltak, hogy mindenki rögtön meg akart hívni egy unikumos vodkára.