A kilencvenes évek közepén volt egy intenzív lóversenyes korszakom. Ez most elsőre úgy hangzik, mintha a szerencsejátékok és a sportfogadás rabja lennék, de erről szó sincs.
Sőt mindig is azt vallottam, hogy a szerencsejáték a vesztesek sportja.
Nem túl nehéz kitalálni, hogy nyilvánvalóan fényképezni jártam a Kerepesi útra, a lóversenypályára.
Volt egy néhai újságíró kollégám, aki imádta a lóversenyt, és rendszeresen fogadott is. Néha-néha előfordult, hogy nyeregetett kisebb összegeket, de összességében biztos, hogy negatív szaldóval jött ki a dologból. Na, vele díleltem le, hogy kijárok a lóversenyre, mivel tudtam, hogy ő gyakorlatilag mindenkit ismer a zsokéktól az istállótulajdonosokon át a lócitromon tivornyázó legyekig. Bevitt az Ügető keserédes világába, és elintézte, hogy senki ne akadjon fenn azon, hogy én ott bóklászok naphosszat kezemben egy fényképezőgéppel. Cserébe fizettem a fröccseit és néha adtam neki kölcsön, amit nagyjából öt perc alatt el is játszott, de mivel egy szerkesztőségben dolgoztunk, fizetésnapkor mindig megadta a tartozását.
Egyszer egyébként nyertem én is egy elég nagy összeget, pedig akkor csak azért játszottam, mert így volt a legkönnyebb megismerkedni egy zugbukmékerrel, aki a versenypálya egy emblematikus figurája volt. Összességében azért érdekelt fényképészetileg a lóversenypálya, mert egyrészt rendkívül furcsának találtam, hogy a kispesti kisnyugdíjas és a sztárszínész ugyanabban a közegben mozog, másrészt volt az egésznek egy szomorúsággal átitatott markáns múltidéző jellege. Mintha már rég megállt volna az idő, de valamiért ez a lóversenypálya a hozzá tartozó istállókkal itt maradt nekünk mementónak.
Na, ezt akartam dokumentálni, mielőtt még elbontják az egészet, ami aztán végül 2006-ban meg is történt, és jelenleg egy pláza figyel a helyén. Nyilván, mi más?
A barátom rendszeresen bejárkált az istállókba, ahol a lovak tulajdonosaitól próbált tippeket szerezni a délutáni futamokhoz. Ezek aztán persze sohasem jöttek be, de ez a háttérvilág annyira lenyűgözött, hogy volt egy több hetes időszak, amikor a pályára ki sem mentem, kizárólag a Fiumei temető fala mellé települt istállók környékét fotóztam lelkesen. A lovászok amúgy jó arcok voltak. Mondjuk, az első napokban minden alkalommal szét kellett köztük osztogatni két doboz cigit, hogy elfogadjanak, de aztán lassan összebarátkoztunk. Az istállók még szomorúbbak és még időtlenebbek voltak, mint maga a Tattersall.
Kerepesi út, Ügető, 1996 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morphoto)
Azért választottam ki ezt a képet erről a szomorú szemű lóról ehhez a sztorihoz, mert talán ez fejezi ki leginkább azt a hangulatot, ami az egész budapesti ügetőből áradt. Ha belegondolok, hogy a lóversenyzést Magyarországon Széchenyi István honosította meg még az 1820-as években, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy felzárkózzunk a fejlett nyugathoz, akkor itt bizony erősen félrement valami.
A szomorú tekintetű enervált lovászoknál csak a még szomorúbb tekintetű, fásult lovak látványa volt lehangolóbb.
Őszintén szólva nem igazán éreztem át ennek az egésznek a nagyszerűségét, mint ahogy azt sem, hogy aki odajárt versenyszerűen elveszíteni a havi nyugdíját, az milyen szépséget talált a lepukkant lelátóban, a romos, áporodott szagú büfében vagy a mindig szürke és poros pályában.
Ha eszembe jut ez az egész, akkor ez a szomorú szemű ló jut eszembe, akit egyébként Aladinnak hívtak, és egész életében azt a néhány percet várta, amikor futhat pár kört a poros pályán a sportfogadó bizottság legnagyobb örömére.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Kerepesi út, Ügető, 1996 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
