A teremőröket bírom egyébként. Van bennük valami pedellusjelleg, vagy inkább talán ilyen az igazi múzeumpedagógia. Na, nem az a variáns, amelyik az iskolai tananyaghoz kapcsolódik, hanem a javító, nevelő, picit fegyelmező típusú, amelyik a sarokba állít, ha nem maradunk csöndben az órán.
Félik is a teremőröket a múzeumlátogatók rendesen.
Pontosan tisztában vannak vele, hogy abban a bizonyos teremben, abban a pillanatban ki a góré, és kitől várható erőteljes szemöldök-összehúzás, ha a kelleténél öt centivel közelebbről nézzük a Picassót. Az mindegy, hogy minket, teszem azt, az ecsetkezelés vagy a grafitceruza mozgásának amplitúdója is érdekel! A szabály, az szabály. Ami persze múzeumonként más és más, de valahogy mégis mindenki azt gondolja, hogy ugyanaz.
Egyébként sosem értettem, hogy miért megy valaki teremőrnek. Gyanítom, hogy nem ez a világ legjobban fizető munkája, még ha cserébe csak üldögélni kell, de azt szigorúan. Ennél azért sokkal bonyolultabb a dolog. Lehet valaki teremőr egy olyan kiállításon, ahol nagyjából jelentéktelen műtárgyak között ücsörög az ember egész nap, és annyira nem jár arra senki, és
annyira nem történik semmi, hogy közben kívülről megtanulja a kiállítási katalógust a mottótól a nyomda felelős vezetőjének nevéig.
A másik variáns, amikor valaki egy neves múzeum neves tárlatán kíváncsi műkedvelők és izgága, sznob turisták százainak gyűrűjében próbálja fenntartani a rendet, és fegyelmezetten igyekszik nem kiesni a szerepéből. Ez nem mindig sikerül, de mostanság olyan dolgok történnek a kiállításokon, hogy teremőr legyen a talpán, aki tágra zárt szemekkel végig bírja nézni, amint klímaaktivisták hozzáragasztják magukat egy Botticellihez, vagy paradicsomlevessel öntenek le egy Van Goghot, hogy aztán ellentmondást nem tűrően felolvassák dörgedelmes proklamációjukat.
Na, nem mintha nem értenék egyet a klímaaktivistákkal, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy a figyelemfelkeltéshez a világ képzőművészeinek remekműveit kéne felhasználni.
Gyanítom, hogy vannak egyéb, talán még hatásosabb módjai a méregzöld erődemonstrációnak, mint ilyen durván belegázolni szegény teremőrök komfortzónájába. Amibe egyébként nekem is sikerült már, pedig egyáltalán nem akartam hozzáragasztani magam semmihez sem.
Ez a kép Barcelonában készült a Picasso Múzeumban, és a mester 1917-ben készült, A kibelezett ló című képét ábrázolja egy meglehetősen enervált teremőr társaságában. Ez a forma már annyira unja Picassót, hogy inkább a telefonja társaságát keresi. Vagy valaki másét a telefonon keresztül, de ez amúgy tökmindegy.
A barcelonai Picasso Múzeum A kibelezett ló című képpel és egy enervált teremőrrel (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
A lényeg az, hogy én fényképeztem a múzeumban, ami nem volt tilos egyébként, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy teremőrök egy kisebb csoportja eredt utánam, sőt, a csapat egy idő után egész falkává duzzadt, kizárva ezzel a „káprázik a szemem, mert keveset aludtam” lehetőségét. A harmadik terem környékén
világossá vált, hogy a barcelonai Picasso Múzeum összes teremőre elhagyta őrhelyét, és a nyomomban van,
miközben én szerintem nem csináltam semmit, csak a képeket nézegettem. Aztán a biztonságiak is csatlakoztak hozzájuk, és itt már nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mi fog most történni, míg végül körbevettek és oda mertek jönni hozzám. (Hogy korábban miért nem, az szintén érthetetlen.)
Voltak némi nyelvi nehézségeink, de végül az derült ki, hogy az egyik teremőr lány kollégája úgy látta, hogy a hölgyet túl közelről fényképeztem le, ami már-már személyiségi jogi és/vagy zaklatási kérdéseket vet fel, és egyébként is csak a képeket lehet fényképezni, a teremőröket meg nem. A képek amúgy a neten is fent vannak, és így nehéz visszaadni a kiállítás hangulatát, meg nehéz ezt úgy megoldani, hogy a múzeumban tartózkodók ne keveredjenek rá a képre, de
felajánlottam nekik, hogy nézzék végig a memóriakártyán lévő fájlokat, mondják meg, hogy melyikkel van probléma, én meg azt letörlöm,
és mindenki megnyugodhat. Aztán valahogy nem éltek ezzel a lehetőséggel, sőt a végén még bocsánatot is kértek a zaklatásért, mondván, hogy lehet, hogy nem is én csináltam azt a képet, hanem valaki más. Meg különben is. Hát ilyen az, amikor valaki a hömpölygő tömegben látta, hogy valaki valamit látott.
A történetet azóta sem értem, de utólag visszagondolva elég vicces, ahogy egy falkányi teremőr a Benny Hill Show mintájára lohol a nyomomban a barcelonai Picasso Múzeumban, én meg hosszú percekig próbálom megfejteni az összehangoltnak semmiképpen sem nevezhető támadás okát. Pedig az adott pillanatban tök kellemetlen volt az egész. Azóta viszont még jobban kedvelem a teremőröket. De tényleg!
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép:A barcelonai Picasso Múzeum A kibelezett ló című képpel és egy enervált teremőrrel (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
