Kezdeném egy lényegre törő kérdéssel: tudja-e valaki így kapásból, hogy ki van ezen a képen? Esetleg némi töprengés vagy hosszas elgondolkozás után? Na, ugye! Egy zenész barátommal beleszaladtam a minap egy érdekes vitába. Először csak rocktörténetinek tűnt a sztori keretezése, de később kiderült, hogy ez simán lehetetett volna az a bizonyos 15. kérdés negyvenmillió forintért.

A beszélgetés lényege az volt, hogy ki, mikor és meddig volt a Genesis brit progresszív rockzenekar énekese. Nyilvánvalóan a Peter Gabriel-Phil Collins viszonylatban gondolkodtunk mindketten, és rendkívül büszke voltam magamra, hogy én tudtam, Gabriel 1975-ben vált ki a brigádból, aztán hosszas keresgélés és meghallgatás után a zenekar úgy döntött, hogy nem vesznek be új tagot, hanem Phil Collinst léptetik elő a dobok mögül a szólóénekesi pozícióba.

Ráadásul az a végtelenül kínos az egészben, hogy én voltam egyszer egy Genesis koncerten, 1998-ban, ahol sem Peter Gabriel, sem Phil Collins nem volt a színpadon. Ez nyilván csak úgy lehetséges, hogy valaki más énekelt, és bizony ez nem egy beugró ember volt, hanem a zenekar 1997-ben megjelent, Calling All Stations című lemezén is éneklő Ray Wilson. Hogy ki az a Ray Wilson? A vicc az, hogy én sem emlékeztem rá, pedig még fényképeztem is. Itt meg is nézheti magának mindenki, aki akarja, hogy milyen volt 1998-ban. Egyébként nagyon máshogy manapság sem néz ki, csak most már véletlenül sem fényképezném le, de erről persze nem ő tehet.

Ray Wilson-Genesis, Budapest, 1998 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

A Genesis sztori röviden annyi, hogy Phil Collins 1996-ban különféle egészségügyi problémákból kifolyólag kilépett a zenekarból, de a két bennrekedt alapító tag, a gitáros Mike Rutherford és a billentyűs Tony Banks, nem igazán akarta még befejezni a dolgot, úgyhogy új énekes után néztek. Végül is egyszer már bejött a dolog a zenekar történetében, miért ne lehetne megcsinálni ugyanazt másodszor is? Hallották egy lemezen Ray Wilsont énekelni, és úgy gondolták, megtalálták a tökéletes megoldást, majd immár Ray Wilsonnal kiegészülve felvették a Calling All Stations című albumot, rajta a Congo című dallal, amely a legjobb tíz közé kúszott az európai slágerlistákon, és zeneileg teljesen rendben is volt az egész. A skót énekes képességei amúgy valóban lenyűgözőek voltak, úgyhogy 1997 telén el is indult a lemez népszerűsítő turnéja.

Olyannyira senkit, hogy a turné amerikai szakaszát csont nélkül le is mondták, és a szaksajtó a Genesis (teremtés) bukásáról kezdett cikkezni. Az a helyzet, hogy Ray Wilsonnal a zenekar élőben tényleg nem működött, és erről az énekes tehetett a legkevésbé. Az ő hangja már-már bántóan tökéletes volt, de úgy tűnik, nem elég, ha valami vérprofi, ha közben lelketlen és unalmas. Pedig a lemez jó volt, a Banks-Rutherford duó nyilván nem felejtett el zenélni, a show-elemek is a helyükön voltak, de az egész egyben olyan volt, amire azt szokták mondani, hogy nem rossz, nem rossz, de a jó, az nem ilyen.

Elgondolkodtató, hogy mitől működik valami és mitől nem. Gyanítom, a megszokás komoly szerepet játszik az egészben, amit eleve nehéz feltörni, meg ott van még az a bizonyos X-faktor, amit senki nem tud pontosan megfogalmazni. Az, hogy anno a Gabriel-Collins váltás bejött a Genesisnek, a két énekes hasonló hangjának is köszönhető volt, de azért ott is éveknek kellett eltelnie, amíg a rajongók ezt a cserét elfogadták. De mondok mást!

Kedvenc példám az AC/DC, akik talán a legnagyobb tapasztalattal rendelkeznek az énekesváltások terén. Kevesen tudják, de az AC/DC első énekese egy Dave Evans nevű fickó volt, aki pont annyira maradt meg a rajongóknak, mint Ray Wilson. Aztán 1974-től jött Bon Scott, aki eredetileg sofőrként dolgozott a zenekarnak, míg ki nem derült, hogy a színpadon sokkal hasznosabb munkát végez, és egészen a világhírig repítette a zenekart. Mikor Scott 1980 februárjában elhalálozott, úgy tűnt, hogy az AC/DC szintén kimúlik, de nem így történt, mert beszállt a buliba egy bizonyos Brian Johnson, akivel sikerült visszakapaszkodni a slágerlisták és a világ tetejére. Végül 2016-ban, amikor Johnsonnak hallásproblémái miatt le kellett állnia a koncertezéssel, a zenekar nem kísérletezett már egy új figura felépítésével, hanem a Rock or bust turné hátralévő részére leszerződtette Axl Rose-t, a Guns N’ Roses frontemberét.

Magyar példaként a Republic jutott eszembe, akik Cipő halála után először Sipos F. Tamással próbálkoztak, majd a basszusgitáros Boros Csaba állt a mikrofon mögé. Ez a formáció ma is működik, de pont az a hiányérzetem van velük kapcsolatban, mint amikor 1998-ban Ray Wilsonnal hallottam fellépni a Genesist. Akik aztán egyébként egy reunion keretében 2006-tól újra Phil Collinssal kezdtek turnézni, és érdekes módon a százezres közönség is rögtön visszatért a stadionokba.

Fejléckép: Ray Wilson-Genesis, Budapest, 1998 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)