Profán kis történetnek tűnik ez. Egy késő tavaszi nagytakarítás közben elhúzza az ember az ágyat a faltól, mert ott is ki akar porszívózni, és legnagyobb meglepetésére azzal szembesül, hogy a kerti trombitavirág átverekedte magát a falon, benőtte magát a szobába és ott elkezdett vadul szárba szökkenni. Az első gondolatom az volt, hogy egy gyors mozdulattal kitépem az egészet, aztán a mozdulatból végül a fényképezőgép előhalászása lett.
Eszembe jutott az egészről az emberiség pillanatnyi helyzete a világban. A fogyasztói társadalmak és a nemzetközi pénzvilág harca, a globalizáció, a hatalmi játszmák, a covid, a klímakrízis, meg persze a háború. A Föld nevű bolygó az évmilliárdok, évmilliók alatt már sokszor átalakult. A Naprendszer harmadik bolygója kb. négy és fél milliárd éve alakult ki, és
az emberiség jelenléte olyannyira jelentéktelen időintervallumot ölel fel a Föld életében, mint egy félresikerült tüsszentés, vagy még annyit sem.
A modern ember olyan háromszázezer évvel ezelőtt jelenhetett meg Afrikában, és az első értelemre utaló régészeti leletek sem régebbiek ötvenezer évesnél.
A bolygó már nagyon sok mindent és mindenkit látott megszületni és kipusztulni a prokariótáktól a dinoszauruszokig.
Ha az emberiség szép lassan, vagy nagyon is gyorsan, de kivégzi önmagát, ez a bolygó akkor is itt lesz, és egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy éppen emberek élnek a felszínén vagy kétfejű erszényes vörösfenyők.
Mi is csak egy faj vagyunk a sok közül, egy olyan faj, ami – annyi más fajjal együtt – bármikor kipusztulhat, főleg, ha még tudatosan dolgozik is rajta.
A trombitavirág (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Ezt a vidám történetet juttatta eszembe ez a kis növény, ami először betolakodónak tűnt, de aztán ráébredtem, hogy ő tulajdonképpen a túlélés, a talpon maradás szimbóluma. Aki meg tudott nőni a téli sötétségben, az ágy mögött, síri csöndben, mindentől elrejtve. Aztán hirtelen megjelenik egy ember, aki tavasszal rákapcsolja a villanyt, elhúzza az ágyat és azonnal kiírtja, mint valami gyomot. Arra jöttem rá, hogy már a szabadban sem vesszük észre a növényeket, már nem látjuk meg magunk körül azt a világot, amiben élünk.
Elhittük, hogy a béke és a jólét birodalma örökké tart majd, és nekünk semmit sem kell tennünk a saját sorsunk érdekében.
John Fitzgerald Kennedy idézetét kicsit átalakítva, mindenkinek tudomásul kéne vennie, hogy „Ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a bolygó, inkább azt, hogy te mit tudsz tenni a bolygóért”. Ha ez átmenne az emberiség jelentős részének agyába, és legalább csak egy picit elgondolkodna rajta, akkor sokkal nyugodtabban mennék nyaralni. Merthogy most egy kicsit megválok a klaviatúrától, közelebb húzom magamhoz a fényképezőgépet és nyári szabira küldöm a morphoblogot. Augusztus végére igyekszem felszívni magam és megújult energiákkal, vadi új képekkel folytatni a sztorizást. Addig is mindenkinek jó nyaralást és a lehetőségekhez képest sok nyugodt gondolkodást kíván a morpho.
Ja, igen, hogy végülis mi lett a szobában a kis trombitavirág sorsa, azt nem árulom el, inkább mindenkinek a fantáziájára bízom.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
hírlevél
