A fenti cím Dobos Szilveszter tanár úrtól, a Práter utcai szakiskola kreatív fotográfus képzésének szakismeret tanárától származik. Nagy vonalakban arról van szó, hogy az objektíveken van egy ∞ jel, ami a végtelen fókusz beállítására szolgál. Azt a pozíciót jelöli az optikán, amelynél az objektív a távoli tárgyakra (pl. csillagok, távoli hegyek, horizont) fókuszál. Na most aztán van persze olyan is, hogy nem erre a pontra állítjuk a fókuszt, és mikor a tanár úr felrajzolta a táblára a fókusztávolságok opcióit, a végtelen pontot mintegy origónak tekintve, tudat alatt megalkotta a végtelenen innen és a végtelenen túl elnevezésű alapfogalmakat, mely igen nagy derültséget váltott ki a hallgatók körében.
A tanár úr egyébként elég penge volt az észre nem vett hülyeségek szakmai kontextusba ágyazásában, olyannyira, hogy az egyik csoporttársam egy füzetet vezetett, amit egy év alatt teleírt az aranyköpésekkel, és ez valahogy végül nálam kötött ki, ezért ha rossz kedvem van, bármikor mosolyt tudok csalni az arcomra. Ami szintén okozott idén télen némi pozitív életérzést, az az volt, hogy oly sok év távlatából ismét befagyott a Balaton, és bár én nem jártam arra, információim szerint ugyan nem volt tükörsima a jég,
de azért felvillantott valamit gyerekkorom egykor volt valódi balatoni teleiből,
amikor is hosszú hetekig vagy hónapokig rá lehetett menni a jégre, és cimborális viszonylatban hatalmas korcsolyapartikat meg jégkorongmeccseket rendeztünk napi szinten sötétedésig, sőt, néha a strand lámpáinak fényében még azon is túl.
Ez a kép pont tíz éves, 2016 januárjában készült. Akkortájt benne voltam egy Balatonos fotóprojektben, és addig nem voltam kész vele, amíg a téli képeket, a fagyos tavat le nem gyártom hozzá. Az egész projektet 2010-ben kezdtem el, aztán hat évig nem történt semmi. Hát, mit ne mondjak, elég kiábrándító volt. Ám ezen a bizonyos januári napon kaptam egy telefont a helyi beépített embertől, hogy rá lehet menni a jégre, de a kilátások nem túl fagyosak, úgyhogy jobb, ha sietek, mielőtt elolvad az egész. Természetesen mindent félretéve elrohantam a Balatonhoz, hogy végre befejezhessem a sztorit, és most arra döbbentem rá, hogy azóta nem is korcsolyáztam a tavon, amit azért nem neveznék szívderítően vidámnak.
Balaton, 2016 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Ilyenkor az ember jobb híján előveszi az emlékeit, amikor a nyolcvanas, kilencvenes években a fonyódi hegy alatt, a hatalmas, végtelennek tűnő, fagyott tófelületen – korival a lábamon, a viharos széllel a hátamban – kilométereken keresztül csúsztam előre a tükörsima jégen, és egyáltalán nem érdekelt, hogy utána Fenyvesről vissza kellett vonatozni egy-két megállót.
Az egész annyira felszabadító volt, hogy némi forraltborral megöntözve az ember tényleg a végtelenben találta magát.
Aztán jöttek a kétezres évek, jött a klímakrízis, és véget ért az egész. A tó egyre rövidebb ideig fagyott be, már ha befagyott egyáltalán, én meg nem igazán akartam nézni a szürke januári hullámverést. Az a szörnyű az egészben, hogy az idei január nem is volt igazán hideg, annak ellenére sem, hogy Európa szerte számtalan országban hóval és jéggel találkozott a jónép. Egyszerűn csak oly mértékben elszoktunk a téltől, hogy már egy kis hóesés vagy egy befagyott csatorna is ki tud minket zökkenteni a komfortzónánkból. Az meg a hab a tortán, hogy időjárási viszonylatban manapság ez számít extremitásnak és kiugró értéknek.
Az egész befagyott Balatonos történet sem tartott tovább egy-két hétnél, és fogalmam sincs, hogy mikor lehet számítani a következő hasonló jelenségre. Lehangoló. Az meg különösen fáj, hogy a kisebbik fiamnak 12 éve nem tudom megmutatni, milyen az, amikor hátszéllel száguldozol Magyarország legnagyobb jégpályáján. A politikusok szerint egyébként nincs itt semmi látnivaló, konteó az egész. Én meg csak nézek ki a fejemből hülyén, a végtelenen innen.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Balaton, 2016 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
