Úgy látszik, minden valamire való európai királyságnak van egy hollós legendája. A magyaroknak olyannyira megvan ez, hogy Corvin Mátyás még a nevébe is belefonta a hollót (corvus), pedig nem valószínű, hogy egy vadászaton valóban egy holló lopta volna el a gyűrűjét, az meg még kevésbé, hogy Mátyás prágai fogsága alatt anyja, Szilágyi Erzsébet egy hollóval levelezett volna vele. Ezt a fekete madarat egyszerűen szeretik mindenféle titkos társaságokkal, mágikus utazásokkal és a többi madárra nem jellemző, kimagasló intelligenciával összekötni.
A kedvenc hollós sztorim viszont nem a Hunyadiakhoz, hanem az angolokhoz, pontosabban a Towerhez kapcsolódik.
A turistákat azzal a mesével szédítik, hogy ha egyszer a hollók lelécelnek a Tower of Londonból, összedől a brit monarchia.
Ami azt illeti, pillanatnyilag legalább egy tucat valós problémát tudnék mondani, ami valóban fenyegeti az Egyesült Királyságot, és holló egyikben sincs, de mivel ezek egyike sem kifejezetten turistacsalogató, maradjunk a madaraknál. Azért ebben az intelligenciadologban tényleg lehet valami, mert a képen látható holló mintegy fél órán keresztül csinált hülyét belőlem, és ezt szemmel láthatóan élvezte is.
Eddigi pályafutásom során kétszer álltam végig a Towerben a brit koronázási ékszerekhez vezető néhány órácska alatt elfogyogató sort, és
ilyenkor az emberke jobb híján hollófotózással üti el az időt. Ha már legenda, legyen digitalizálva!
Csakhogy ha sok a turista, és tele van a környék emberekkel, a madarak a tornyok tetején, a szélkakasok övezetében tartózkodnak, és hát egy múzeumban mégsem madárlesre készül az ember. Van viszont a Towerben egy fickó, akinek konkrétan az a munkája, hogy a hollókat gondozza, etesse, babusgassa meg ilyenek. Azért ez elég jó csajozós duma egy koktélpartin – És te mivel foglalkozol? – Én? Hát, hollófelvigyázó vagyok a Towerben…
Holló a Towerban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Mindenesetre amikor ez a forma megjelenik, a madarak lerepülnek hozzá a magaslatról, és lehet róluk képeket csinálni. Már ha hagyják.
Ez a fotóshülyítő példány ugyanis úgy viselkedett, mint egy álruhás sztár a paparazzók gyűrűjében.
Mindig megvárta, amíg belenézek a keresőbe, aztán átrepült a szemben lévő tereptárgyra, az emberek mögé. Ezután megvárta, amíg mindenkit megkerülve keresztülverekedtem magam a téren, és visszarepült ugyanoda, ahonnan eljött. A tizenikszedik alkalom után az ember fejében megfordul, hogy ha nem direkt csinálja, akkor ezt így hogy? Végül azért került objektívvégre, mert egy csapat gyerek elkezdte kergetni, és már nem tudott teljes erőbedobással az én szívatásomra koncentrálni.
A sztori szerint egyébként valamikor 1650 körül II. Károly angol király csillagásza felnyomta a Tower hollóit a királynál, hogy bezavarnak a távcsőbe, ezért a király ki akarta őket irtani,
de mint minden klasszik mesében, megjelent a titokzatos bölcs próféta, aki megsúgta őfelségének, hogy hollók nélkül ugrik a monarchia is.
II Károly gyorsan átértékelte az egészet, és ripsz-ropsz kinevezte a hollófelvigyázó embert. Jelentéktelen bökkenő, hogy 1650-ben még nem is éltek hollók a Towerben. Valamikor a XIX. század végén kerültek oda, amikor is Edgar Allan Poe annyira népszerűvé tette a hollókat, hogy egy csomóan elkezdték őket háziállatként tartani, így a Towerben dolgozó személyzet tagjai is. Hát ekkora hatással volt az angolokra egy amerikai költő verse, amit egyébként a legnagyobb magyar lírikusok is rommá fordítottak. Mások mellett Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád vagy Faludy György is megküzdött Poe őrületbe hajszoló hollójával, pedig nekik még fényképet sem kellett róla csinálniuk. Nem is tudták, hogy milyen könnyű dolguk volt.
Fejléckép: Holló a Towerban (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
