Kezdeném azzal, hogy ez a kép önmagában, mindenféle sztori nélkül is érdekes, sőt, egyesek szerint festőinek is mondható. A nyár elején készült a Balatonnál, és bár évtizedek óta járkálok a tóhoz, ezt a jelenséget még sosem tapasztaltam. A hirtelen felmelegedő vízben tömegével jelentek meg a fonalas kékalgák, ami állítólag előfordul néha, csak eddig sosem arrafelé, amerre én jártam.
Egyébként szerintem nektek is feltűnt, hogy ez inkább zöld, mint kék, de a filmesek a digitális trükkökhöz már ezer éve green screent használnak, amit mégis mindenki bluebox technika néven emleget, úgyhogy beáldoznám ezt a kérdést a sokszínű világ oltárán. Akárhogy is színezzük a dolgot, az tény, hogy fotós szemmel nézve a jelenség nem azért meghökkentő, mert hirtelen, szinte a semmiből zöld lett a Balaton felszíne, hanem leginkább azért, mert a felületi tükröződések olyan formákat mutattak, amit korábban sosem láttam.
Az összes vízben lévő műtárgy, a partmenti házak, a csónakok, a fürdőző emberek mind úgy tükröződtek vissza a vízfelszínről, hogy az egyszeri fotográfus ilyenkor azonnal a fényképezőgép után kiált.
Eddig ez még rendben is volna, de az ezt követő események egy olyan történetláncot indítottak el, ami az abszurdon innen, de a groteszken túl, valahol a hátborzongató magasságában állapodtak meg a júniusi algás délutánban.
Algásodás a Balatonon (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Elkezdtem fényképezni a jelenség hatásait, majd körülbelül az ötödik kép után hirtelen lemerült az aksi a fényképezőgépben. Nem volt nálam másik, volt viszont töltőm, ezért gyorsan kimásztam a vízből, kerestem egy konnektort, és abban a hitben, hogy tíz perc töltés elég lesz annyira, hogy folytathassam a képgyártást, erősen drukkoltam, hogy a jelenség addig talán nem tűnik el olyan gyorsan, ahogy jött. A tíz perc letelt, gyorsan visszaraktam az akkumulátort, majd kezemben a masinával egy stégről beugrottam a térdig érő vízbe. Éreztem, hogy ráléptem valami kőre, de nem tűnt fájdalmasnak, úgyhogy tovább mentem a vízben, és itt döbbentem rá, hogy ez nem kő volt, hanem valami egészen más. A vér közben pirosra festette a kékalgát, ami egyébként zöld, és össze is állt a kék-zöld-vörös optikai színskála.
Érdekes egyébként, hogy az ember még ilyenkor is – térdig vérben állva a Balatonban – valamiért jobban figyel a kezében lévő fényképezőgép épségére, mint saját magára,
de miután kiraktam a cuccot a stégre és kimásztam a vízből, azért vetettem egy pillantást a talpamra is, ami középen teljes hosszában kettényílt, mint egy könyv. Közben a stég úgy nézett ki, mint a Tower parkja közvetlenül Boleyn Anna lefejezése után.
Némi gyorskötözés után hívtam a mentőket, akik amúgy meglehetősen gyorsan kiértek, ahhoz képest, hogy vasárnap volt, és a Balaton partján ücsörögtem egy véres stégen. Egy arasznyi nyitott kagylóhéjba ugrottam bele, ami egy élére állított kés pengéjéhez hasonlóan mintegy két centi mélyen, teljes hosszában felszaladt a talpamba. Érdekes amúgy, hogy azért nem láttam a kagylót a sekély vízben, mert a kék (zöld) alga betakarta a víz felszínét, viszont, ha nincs ott a kék (zöld) alga, akkor nem akartam volna fényképezőgéppel a kezemben beugrani a vízbe. Ennyit az ügy filozófiai mélységeiről.
A kiérkező, egyébként rendkívül segítőkész mentős felhívta a figyelmem, hogy amíg dolgozik bennem az adrenalin, addig gyorsan bevisznek a siófoki ügyeletes sebészetre, és ott majd gyorsan ellátnak.
Gyorsan. Vasárnap. Aha.
Valahogy mégsem tűnt igazán csábítónak ez a megoldás. Már előre elveszettnek éreztem magam a magyar egészségügy polikromatikus bugyraiban. Sebészet az adott településen is volt, de csak hétfő reggeltől, úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy idén nyáron inkább kihagyom Siófokot és nem veszem igénybe a mentősök szolgálatait. Na de ez, mint közben kiderült, ennél azért egy picit bonyolultabb.
Először is hatvanhárom példányban ki kellett tölteni egy nyilatkozatot, hogy megtagadom a siófoki fuvart, ez kb. egy óra alatt meg is volt. Aztán hoztak egy mozgólabort, ahol a vizeletvizsgálat kivételével vércukortól szaturációig, vérnyomástól szívritmusig oda-vissza kivizsgáltak. Jól jött amúgy, mert ilyet már rég csináltak, sőt, az összes érték rendben volt. Aztán következett a részletes esetleírás két példányban, és nagyjából két óra alatt a mentősök végeztek is. Közben nemcsak hogy eltűnt az alga, és beesteledett, de végigment az egész kanadai Forma 1-es futam a rajttól a leintésig.
A mentőorvos megsúgta, hogy azért nekik egyszerűbb lett volna átdobni Siófokra, mert akkor fél óra alatt megvannak velem, így meg közben lejárt a munkaidejük.
Azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mi vagy ki idézte elő ezt az egészet?
Az algásodás? Az én fotóőrületem? A vasárnap? Esetleg a mentőszolgálati protokoll? A kép alapján mindenki döntse el, hogy volt-e ebben az egészben ennyi!
A mentőorvos kifelé csak annyit mondott, hogy vegyek be egy fájdalomcsillapítót, ha kimegy az adrenalin. Kiment, szörnyű éjszakám volt, másnap pedig leteremtett a helyi sebész, hogy miért nem mentem be a mentőkkel a siófoki ügyeletre...
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Algásodás a Balatonon (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
