Rendhagyó ez a mai poszt, mert a gombhoz varrtam a kabátot. Igazándiból az egész blog arról szól, hogy egy fényképhez különböző és egyéb okokból szöveget írok. Vagy azért, mert érdekes a kép, vagy azért, mert érdekes a története, vagy olyan aktualitása lesz hirtelen, amilyen az expozíció pillanatában még nem volt. Most kivételesen megfordítottam az egészet és a szöveghez csináltam egy képet. Illetve majd fogok, hogyha leírtam ezt a történetet.

Néhány hónapja meghívtak vendégként egy színházi előadásra, ahol a képeimet kivetítették a színpadon egy vászonra, aztán különféle, fotográfiával és életúttal kapcsolatos kérdésekkel bombáztak, én meg, ugye, igyekeztem válaszolni. Tulajdonképpen a legelső kérdéssel volt csak gondom, ugyanis akkora hülyeségnek tűnt, hogy nemcsak hogy rá se tudtam mozdulni, de még értelmezni se nagyon sikerült:

Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy a micsodával kapcsolatos micsodám? De hát, a közönség ott ült és tágra zárt szemekkel várta a választ, úgyhogy kénytelen voltam imprózni valami hasonló hülyeséget, ami akár még meg is magyarázhatja a hülye kérdés relevanciáját. Ilyenkor az ember elkezd kutakodni az emlékeiben, és ha van rá ideje, akkor talán össze is tud rakni valami hasznos, tényszerű választ. De itt csípőből kellett visszalőni, úgyhogy egy gyerekkori emlék ugrott be hirtelen, mikor is apám, aki egyébként nagyon lelkes hobbifotós volt, elejtette a fényképezőgépét valahol a Visegrádi hegységben, ráadásul télen, a szakadó hóesésben. A gép végigpattogott néhány sziklán, majd jó húsz méter zuhanás után egy patakvájta szurdok alján kötött ki. Az volt a szerencse, hogy a hó erősen tompította a zuhanás erejét, meg persze az is, hogy a keletnémet gyártmányú Praktica super TL nevezetű csodamasinából nem spórolták ki a vasat, és kis túlzással egy szöget is be lehetett volna vele kalapálni a sziklába.

Emlékeim szerint az objektív elrepedt, de így is elég olcsón sikerült megúszni az egészet. A Praktica egyébként vagy huszonöt éve leállt a gyártással, úgyhogy ez itt nem a reklám helye, de a beszélgetés után erősen elgondolkodtam azon, hogy végül is miért jutott nekem ott, akkor pont ez az eszembe. Mondhatnám, hogy már gyerekként is érdekelt a fotográfia, és fixírsó volt a jelem az óvodában, de ez nem igaz. Engem maga a fényképezőgép varázsolt el, meg az objektívek, amiket lehetett rajta cserélgetni.

Ez az egész persze teljesen el volt zárva előlem, mondhatni tabu volt, amihez nem szabadott nyúlni, és nekem így, mindennel együtt gyerekkoromban nagyon tetszett, imádtam.

Valószínűleg az tetszett benne a legjobban, hogy ez valami felnőtt dolog, valami olyan, mint egy játékautó, csak én nem játszhatok vele. Aztán egy csomó egyéb varázslat tartozott még hozzá, például a diakeretek, mert apám akkortájt leginkább színes diákat gyártott, amihez kellett egy vetítő, ami amúgy nekünk nem volt, ezért mindig kölcsönkértünk egyet, jellemzően anyám munkahelyéről, egy iskolából. Képzelhetitek, mennyire meghűlt bennem a vér, amikor a tabu maga legurult a hegyről.

De végül a gép megúszta, és amikor olyan tizennégy éves korom környékén apám először a kezembe adta, alig mertem megfogni. Pedig most már tudom, hogy egy nagy szutyok az egész. Már akkor is az volt, amikor új volt, annak ellenére, hogy Magyarországon mindenki ilyet használt, akit kicsit jobban érdekelt a fotózás, mint, mondjuk, Isaura felszabadítása. Aztán apám, isten nyugosztalja, még életében nekem adta a Prakticát. Ezzel csináltam az első fényképeimet, amik már nincsenek meg, vagy legalábbis nem tudom, hogy melyek voltak azok a képek, de a gép, az megvan még! Nem voltam biztos benne, hogy megannyi költözés és kaotikus élethelyzet után meglesz még ez a gép, úgyhogy kutatóexpedícióba kezdtem és sikerrel jártam.

Ma ezt az érzést már egyre kevesebben értik meg, mert mindenkinek ott figyel a zsebében egy digitális fényképezőgép, ráadásul éppen dübörög a Budapest FotóFesztivál, meg a költészet napja is ma van, úgyhogy most abszolút ihletett állapotban csinálok egy fényképet erről a régi fényképezőgépről azzal, amit most használok. Amúgy ez is varázslatos, de azt a gyermeki rácsodálkozást és azt az illatot már semmilyen technikai csoda nem fogja előhozni. Azt csak ez a masina hozta elő a régvolt énemnek, amit most fogok lefényképezni, kifejezetten ezen poszt mellé. És igen, ezt nyugodtan nevezhetjük akár ősélménynek. Miért is ne?

Morpho első fényképezőgépe, a zuhanó Praktica (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Fejléckép: Morpho első fényképezőgépe, a zuhanó Praktica (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)