Azért az legalább is kemény tud lenni, ahogy a sors rövid távon átformálja, sőt, néha gyökeresen megváltoztatja a hozzáállásunkat egy kérdéshez, főleg akkor, ha a sztori első ránézésre teljesen egyértelműnek tűnik. Esetünkben teljesen átalakította egy fénykép jelentését. Ezt a képet Pekingben csináltam röpke négy évvel ezelőtt. Sajnáltam akkor és ott ezt a srácot, nem is kicsit. Az egész város maszkot hordott, mert akkora volt a szmog, hogy nem lehetett levegőt kapni. A napot egy hétig nem láttam, és a levegőben szálló szutyok lepett be mindent.
Még szép, hogy maszkot hordtak! A szénerőművek uralkodnak az országban, a kínai nagyvárosi lakosság átlagéletkora és egészségi állapota kétségbeejtő.
Peking, 2016 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Mindig arra gondoltam, hogy ez nálam nem változik állapottá. Visszamegyek Európába, leveszem a maszkot, és ennyi. Közben meg egy amszterdami kocsmában két sör között majd lehet arról elmélkedni, hogy miként csökkenthető a légszennyezettség a Távol-Keleten, meg lehet hüledezni azon, hogy ott egymilliárd ember maszkot hord, és milyen jó, hogy itt meg nem. Mára mi is lett ebből? Alig négy év telt el, és maszkot hord az egész bolygó. A dél-amerikai esőerdő kaboklói ugyanúgy, mint a maorik Új-Zélandon, a maszájok az afrikai szavannán és az európai kocsmakultúra rajongói, immáron kocsma nélkül. Nagyjából csak a maszk maradt. Az most tulajdonképpen mindegy is, hogy nem a pekingi mértékű légszennyezettség lett világméretű, hanem egy vélhetőleg kínai eredetű vírus fertőzte körbe a bolygót, de most mindenki megtanulhatja, hogy milyen maszkban társadalmi életet élni, dolgozni, berúgni, csajozni, pasizni, az utcán lángost enni, a nagymamát piacra vinni, színházba vagy moziba járni (már ha majd kinyitnak egyszer), röviden létezni – ami a kínaiaknak vagy egy évtizede már maszkban is kitűnően megy. Nem lennék meglepve, ha államközi szinten is elkérnénk tőlük a kapcsoskönyvet a kimaszkolt játékszabályokról.
Ha most ránézek erre a képre, már korántsem a srácot sajnálom, hanem sokkal inkább magamat. Most már tökéletesen bele tudom képzelni magam a helyébe, és fel sem merül az az opció, hogy hazamegyek Európába, aztán leveszem a maszkot.
Most már magamat látom négy évvel ezelőtt. A saját sorsomat, amit akkor még el sem tudtam képzelni. Hogy ez önzés lenne? Igen, lehet. De a valós problémát mindig csak akkor érzékeljük, ha szembejön az utcán, aztán majd elválik, hogy csak egy röpke szituáció lesz ebből vagy egy állapot. Meglátjuk. Addig is csőre töltött optikával várom a fejleményeket.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
hírlevél
