A múlt héten vetettünk egy szürreális pillantást a Duna rekordalacsony vízszintjéből fakadó anomáliákra, és bár fel tudnék még idézni néhány érdekes pillanatot Duna menti barangolásaimból, most mégis inkább a Balatonnal folytatnám a vizesblokkot. Ráadásul annyi hökkenésem volt, ami egy három részes sorozat után kiált!
Bár a végleges infók még nincsenek meg, szinte biztosan 2026 augusztusa volt a legmelegebb hónap Magyarországon, amióta rögzítik az adatokat. A Balatont ugyan nem viselte meg annyira a hőkupola, mint a Velencei-tavat, és szerencsére még mindig vagy húsz centivel magasabb a vízállás, mint 2003-ban, de az volt a valaha mért abszolút minimum, úgyhogy nem biztos, hogy szerencsés dolog ahhoz viszonyítgatni, mint ahogy a magyar bulvársajtó teszi ezt egész nyáron.
Az – mondjuk – kétségtelen, hogy a helyzet elég aggasztó, ha arra gondolok, hogy kifogunk még egy ilyen súlyos aszályos évet, mint a 2026-os volt, és
akkor a tavat nem átúszni, hanem átkúszni fogják majd a kihívások szerelmesei.
De mivel nem látok a jövőbe, (egyébként nem is igazán szeretnék) maradnék a jelennél és azoknál a jelenségeknél, amelyeket eddig még nem tapasztaltam a Balaton körül.
Amikor megláttam az első figurát egy fémdetektorral bóklászni a déli part kiszáradó homokbuckái között, meg sem lepődtem. Közeli ismerősömmel is előfordult már, hogy elvesztette a Balatonban az eljegyzési gyűrűjét, aztán hívott egy ilyen detektoros csókát, aki kb. tíz perc alatt megtalálta. Szóval, egy ilyen detektor nem sok vizet zavart – mondjuk, víz, az pont nem is volt sok –, de amikor egy nap alatt gyors egymásutánban a második, harmadik, tizensokadik ilyen formába futottam bele, az már meghökkentő volt.
Márpedig a balatoni kincskeresés a bokáig vagy még addig sem érő vízben nemzeti sporttá vált.
Eleinte nem is nagyon tudtam hová tenni a dolgot. Van, ugye, a gyerekkori kincskereső attitűd, ami anno bennem is megvolt. Lehettem vagy tíz éves, amikor egy Balaton menti építési telken a haverjaimmal rozsdás töltényhüvelyeket meg emberi fogakat ástunk ki a II. világháborúban eltűnt náci aranykincs után kutatva, ami akkor izgalmas móka volt, még akkor is, hogyha egyébként nem tűnt el a Balatonnál semmiféle aranykincs.
Lehet, hogy a detektoros csapat ezt nem így gondolta, de aranygyűrűt nyilván sokan hagynak el a tóban, és ha mondjuk óránként találnak egyet, az már megéri a kutakodást, arról nem is beszélve, hogy legalább végre valaki kitakarítja a fürdőzők által hátrahagyott évtizedes aranyhulladékot. Azt is kizártam, hogy valamelyik barkácsboltban akciós volt a fémkereső detektor, és hirtelen felindulásból mindenki vett egyet, mondván, majd csak jó lesz valamire, aztán meg ha már van egy ilyenünk, uccu neki, próbáljuk is ki gyorsan!
Fémkeresők Fonyódligeten (Fotó/Forrás: Morpho)
A dolog nem hagyott nyugodni, úgyhogy partmenti fotós sétáim során megkérdeztem az egyik kincskeresőt, hogy mégis mire föl ez az egész. A forma nem volt kispályás: nemcsak egy miniatűr gyalogsági ásó, hanem egy aranymosáshoz használható műanyag szita is része volt a kelléktárának! Azzal ásta ki és szűrte át a homokot, azon a területen, ahol a detektor bejelzett. Nem tudom, hogy mennyire volt őszinte, de érdeklődésemre azt mondta, hogy csak hobbiból csinálgatja hétvégenként, hogy a kisfia kiélhesse kincskereső álmait. Elmondása szerint legtöbbször forint érméket talál, az 5-östől a 200 forintosig, meg egy csomó, ma már forgalomban nem lévő érmét. Azon egyébként elgondolkodtam, hogy vajon miért mennek az emberek apróval a zsebükben fürdőzni a Balatonba. Úszóbüfék nincsenek, a vízibicikli-kölcsönzőt pedig a parton szokták kifizetni.
Akárhogy is, ez nyilván nem érné meg ennyi kincskeresőnek, úgyhogy tovább érdeklődtem, és végül kiderült, hogy két játékos is versenyben van. Az egyik az ólom. Igen, jól olvastátok, az ólom. A horgászok ólmot használnak a szerelék vízbe juttatásához, és a cucc nagyon sokszor leszakad a zsinórról. Utánanéztem, hogy az ólom kilóját olyan 400 forint körül veszik át a tóparton. Ha ezt felszorozzuk harminccal, akkor már 12 ezer forint üti naponta a kincskereső markát. De végül elhangzott az is, hogy mégiscsak az aranygyűrű és az aranylánc a fő célpont. Ha óránként nem is, de naponta találnak egyet-egyet, és így már megéri az egész.
Nem is gondoltam, hogy egy komplett aranybányában horgásztam végig a gyerekkoromat.
Pedig ha tudtam volna! Okés, aranyhalat nem fogtam, de egyrészt akkor még bőven volt víz, másrészt nem árultak harmincezerért fémdetektort a szupermarketben. Egyébként azt is mondta a gyűrűvadász forma, hogy egy csomó fémhulladékot is talál a Balatonban, amiről néha azt sem tudja megállapítani, hogy micsoda, és ezeket nem dobálja vissza a vízbe, mert akkor egy óra múlva újra megtalálná. Szóval, valahol mégis csak van egy halvány pozitív domborulata is ennek az alacsony vízszintnek. Ennek ellenére nem szaladtam el fémkeresőt venni. Szerintem most már megmaradok a fényképezőgépnél. Aztán hogy ki jár ezzel jól – már, ha egyáltalán – azt már nem tudom.
A KÉP-regény angolul a morphoto.eu oldalon olvasható.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Fémkeresők Fonyódligeten (fotó/forrás: Morpho)
hírlevél
