Mindjárt az elején egy gyors kérdés. Milyen furcsaságot láttok ezen a képen? Amíg ezen agyaltok, elmesélem, hogy Hobót elég rég óta ismerem. Az egész úgy kezdődött, vagy 25 évvel ezelőtt, hogy egy újságíró kolléga interjút beszélt meg vele egy Batthyány téri vendéglátó ipari egységben, és én csináltam volna közben a fényképeket. Azért csak volna, mert az íróember kolléga végül nem jött el. Amíg vártuk, beszélgettünk, aztán mikor kiderült, hogy nem is jön, beszélgettünk tovább. Én söröztem, Hobo meg valami alkoholmenteset tolt befelé. Szigorúan. Az idő elrepült, aztán elvitt a Merlin színházba, (akkor még volt ilyen is) mert ott volt dolgom, a kocsiban meg beszélgettünk még tovább. Azóta jóban vagyunk, néha találkozunk, dumálunk, ilyesmi. Mikor 2008-ban meghalt az anyám, megkértem rá, hogy a temetésen mondjon el egy-két részletet a József Attila-estjéből. Azonnal igent mondott, pedig nem is ismerte az anyámat. Rendes dolog volt tőle, örökké hálás leszek érte. De ez itt most nem József Attila, hanem Villon. Merthogy volt neki Villon estje is, sőt!

Megtaláltam a korabeli ajánlót:

Az akasztottak balladája - Villon–Hobo

„Utolsó órák egy börtönben; nem a középkor idéződik meg, s nem is a halálközeli állapot, hanem hogy miért születünk és miért élünk, mi a boldogság s minek a számadás - dalban és képben életre keltve. Új Színház, 2003”

Hobo (Fotó/Forrás: morpho)

Szöveg volt hozzá, csak kép nem. Azért nem, mert Hobo gondolt egyet és megborotválkozott. Nem tudom, mi vitte rá akkor erre, valami olyasmit mondott, hogy unalmas volt már a szakáll, de az biztos, hogy utoljára a zenész pályafutása legelején csapatta huzamosabb ideig szakáll nélkül. Mindenesetre fura volt. Nekem legalább is. De az igazi gondot a vizuális kiszámíthatatlanság okozta. Ki szoktak rakni a színházak bejáratához fényképeket az aktuális darabból, és hülyén nézett volna ki, ha a néző egy teljesen másik emberrel találkozik a darabban, mint akit a képen látott. Úgyhogy Hobo felhívott és vázolván a problémát, megkért rá, hogy csináljak róla szakáll nélküli képeket a színházi ajánlóhoz.

Na, itt vált érdekessé a dolog. Azért az milyen már, amikor egy darabot kizárólag neked játszanak végig egy budapesti színházban?! Tök egyedül ültem a nézőtéren, és Hobo végigjátszotta nekem a teljes Villon estet, az első szótól az utolsóig. Mit ne mondjak, baromira élveztem. Voltam már rengeteg fotóspróbán, amikor direkt a sajtónak játsszák végig a darabot, de ott egyrészt a kollégák is jelen vannak, másrészt a rendező rendszeresen belepiszkál az előadásba menet közben, ami sok mindent nyújt, de valódi színházi élményt aligha. Esetünkben erről szó sem volt. A teljes darab végigment, az eredeti díszlettel, jelmezzel és világítással, én meg olyan jól éreztem magam ebben a mázlista helyzetben, hogy simán elfelejtettem, hogy miért vagyok ott, és csak néztem a darabot az üres nézőtéren, nyakig Villonba merítkezve, hallgattam Faludy fordításait Hobo előadásában. Mire észbe kaptam, hogy fényképezni is kéne, majdnem lement az egész.

Mindenkinek javaslom, hogy egyszer próbálja ki, milyen az, amikor csak neki nyit ki a színház, amikor senki nem köhécsel bele a szabad szellem ragyogásába, amikor úgy jön ki a darab végén, hogy úgy emlékszik valamire örökké, hogy nem tudta megosztani senki mással, maximum elmesélheti valakinek, azt meg úgyse lehet.

A képek utóélete nem volt egy klasszikus sikertörténet, mert Hobo hamar visszanövesztette a szakállát. Ilyen a fotográfusok sorsa. Még szerencse, hogy legalább elő tudom keresni és meg tudom mutatni nektek. A darabot egyébként Vidnyánszky Attila rendezte.