A napokban zajlik Budapesten a Polska Jazz Fesztivál, a lengyel jazz jó néhány zseniális képviselőjének részvételével, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Teszem ezt annak ellenére, hogy most nem az itt fellépőkről fogok értekezni, hanem eszembe jutott róluk Krzysztof Scieranski 1995-ös fellépése, az azóta már lebontott és általam kevéssé megkönnyezett Petőfi Csarnokban.
Lövésem sincs, hogy mitől olyan bitang jó a lengyel jazz, meg Európában miért pont a lengyel, de eszeveszett zenészeik voltak mindig is, az biztos! Kérdeztem már ezzel kapcsolatban sok embert, de nagyjából azt a választ kaptam, hogy azért van Lengyelországban annyi kimagasló jazz-zenész, mert Magyarországon meg sok a jó vízilabdázó. Röviden: fogalma sincs róla senkinek.
Krzysztof Scieranskival azért különösen jó volt találkozni. Őt már a nyolcvanas években is a világ egyik legjobb jazzbőgőseként tartották számon, és korábban már jó néhányszor járt Magyarországon, amikor 1995-ben végre volt szerencsém találkozni a krakkói születésű basszusgitár fenoménnal. Ő az a figura, akit simán meg lehet ismerni hallás után, mint mondjuk, Dave Brubeck-et vagy Miles Davist. Csakhogy míg utóbbi urak tipikus szólóhangszereken varázsoltak, addig Scieranski a ritmusszekcióból, basszusgitáron tudja ugyanezt, ami legalább is nem igazán jellemző.
A Petőfi Csarnok öltözőjében órákkal a koncert előtt adott nekünk interjút, és az a szörnyű, hogy az egész beszélgetésből, ami leginkább megmaradt, az maga a lepukkant szutyadék öltöző volt, ami a fehérre meszelt falaival és szakadt ajtóival leginkább a Nyírő kórház akkori detoxikálójára hajazott, amit csak azért ismertem, mert oda is jártam fotózni néhány hétig. Nekem volt kellemetlen az egész, de tényleg! A Pecsának volt sok árnyoldala, de az öltöző volt a legsötétebb az egészben. A magyar zenekarokat is vérgáz volt oda beengedni, de érdemes belegondolni, hogy ott öltözött Mark Knopfler, a Kiss, a Dream Theater vagy Morissey és Alice Cooper is. Vajon milyen gondolatokkal menetek ki ezek az arcok a színpadra, és vajon milyen benyomást vittek magukkal a turné következő állomására?
Persze ők azt mondták, hogy ez nem számit, meg különben is rock&roll, de azért mindannyian tudtuk, hogy ez nem teljesen igaz.
Krzysztof Scieranski a Petőfi Csarnok öltözőjében, 1995-ben (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Mint említettem, én nem tartozom azok közé, akinek ez az épület oly nagyon hiányzik, mondom ezt annak ellenére, hogy csodálatos pillanatokat köszönhetek neki. Csodás koncerteket, amelyek amúgy kivétel nélkül borzalmasan szólaltak meg, de ezt egy idő után megszoktuk. Mint ahogy megszoktuk a büfében méregdrágán mért meleg „olcsó sört”, a logikátlanul logisztikált ruhatárat, ahol vagy meg volt az ember kabátja a buli végére vagy nem, és megpróbáltuk megszokni azt is, hogy a fotósokat folyamatosan teljesen feleslegesen vegzálták a leverem a vesédet security szakemberei. Egyszer meg is vertek, mert dolgozni merészeltem, de ez már tényleg csak hab a Pecsatortán.
Scieransky viszont azért volt nagy élmény, mert tárlatvezetést tartott nekünk az öltözőben: megmutatta, hogy melyik szutykos kiszögellés mögé tette a gitárjait, hogy melyik penészes foltot takarta el a bőröndjével, és hogy a három csap közül melyikből folyik csak hideg, illetve csak langyos víz.
Az egész olyan volt, mint valami standup előadás. Én meg önfeledtem röhögtem a saját nyomorunkon, és jobban belegondolva ez valahol megmagyarázza, hogy miért olyan jó a lengyel jazz. De azért Cseh Tamást idézve: „Jó, hogy ennek is, vége van…”
További érdekes fotókért és azok történeteiért kattints ide>>>
Fejléckép: a Petőfi Csarnok öltözőjében 1995-ben / fotó: Hegedűs Ákos / morPhoto
hírlevél
