Mindjárt az elején tisztáznám, hogy ez a kép nem az a kép. Ez csak egy ugyanolyan kép, amit a napokban csináltam, mert az eredeti képet nem találom sehol. Ez egyébként kifejezetten rossz hír, mert bár kétségtelen, hogy esetünkben a sztori érdemi része a behavazott autó körül forog, ám ez a blog nem arról szól, hogy fényképeket csináljak az emlékek emlékeiről. Merthogy az eredeti képet is csak azért gyártottam le anno, hogy ne felejtsem el az 1993-as bukaresti látogatásom egy meghökkentő mozzanatát.
Gyakornoki éveimet épp csak magam mögött hagyva, 1993 januárjában felhívott egy újságíró cimborám, hogy egy hetilap megbízásából kimegy Bukarestbe a posztkommunista átmenet aktuális állapotát tanulmányozni, és arra buzdított, hogy tartsak vele, merthogy fotográfiai kontextusból is dokumentálni kéne az eseményeket.
Többször jártam már korábban Romániában, de Bukarestig még nem jutottam, viszont érdekelt a dolog, mert kíváncsi voltam, hogy a Ceaușescu éra utáni évek nagy szabadságával miként birkóznak meg a román fővárosban. Hát, kábé sehogy. Jártam szanaszét pukkant kerületekben, ahol a bódéhalmazokban, az utcára pakolt fémhordókban rakott tűz mellett melegedő emberek néztek ki szomorúan a fejükből, és
láttam Ceaușescu egykori palotája előtt éppen esküvői mulatságra készülő, nyugati autókkal száguldozó aranyifjakat, akik nem vettek tudomást a város másik, szomorúbb feléről.
Érdekes egyébként, hogy legközelebb tíz évvel később, szintén télen, valamikor karácsony környékén jártam Bukarestben, és bár ennyire ordító társadalmi különbségek akkor már nem voltak, de a letargia és a szomorúság ugyanúgy uralkodott a városi összképen.
Na de vissza ’93-ba! Eredetileg nem terveztünk ott aludni, és mivel autóval voltunk, nem nagyon figyeltük, hogy éppen merre jár a nap. Majdcsak elindulunk valamikor, és végül is csak kb. három óra kocsikázás várt ránk, hiszen Brassóig kell csak eljutni, merthogy ott lakott a kolléga bácsikája, aki szilvapálinkával meg vacsorával várt minket. Hát, ez nem jött össze, mert közben este tíz óra lett, a hó is esni kezdett, és olyan fáradtak voltunk, hogy senki nem vállalkozott a vezetésre, sőt, én kifejezetten vodkát akartam inni a dermesztő hidegben. Beültünk az egyik pályaudvar restijébe átmelegedni, ami olyan jól sikerült, hogy egy óra múlva hullarészegre ittuk magunkat, és elaludtunk a fűtött váróteremben.
Azt a jótanácsot azért megfogadtam, hogy jól teszi az egyszeri fotográfus, ha a cuccait elalvás előtt magához kötözi valami zsineggel, mert akkor felébred, ha viszik a fényképezőgépet. Hát, tolvaj az nem jött, viszont rendkívül macerás a megoldás, ha az emberkének éjszaka pisilnie kell menni, mert – megfeledkezve az egész védelmi rendszerről – magával rántja a teljes menetfelszerelését, úgyhogy nem árt, ha a kalandvágyó fotográfus előtte vagyon- és balesetbiztosítást köt.
Az egész éjszakám rettenetes volt, és azóta is a legdurvább rémálmaiban jön csak elő a bukaresti resti.
Reggel arra ébredtem, hogy egy rendőrruhás figura költöget, és románul magyaráz valamit, ami több szempontól is szürreális volt. Egyrészt én nem tudok románul, másrészt borzasztóan fájt a fejem, harmadrészt meg hol vagyok egyáltalán? Közben a kolléga már javában intézkedett, merthogy ő beszélt románul, és éppen heves üvöltözésben volt egy másik egyenruhás alakkal, aki öklét rázva fenyegetőzött, és kívülről nézve már csak az ökölharc időpontja tűnt kérdésesnek.
Hát, tényleg nem volt jó a hír. Kiderült, hogy a két fickó, aki édesded álmunkból visszarántott a zord román valóságba, nem rendőr volt, hanem helyi közteres, és azt magyarázták, hogy az autónkat el kell szállítani, merthogy tilosban parkolunk (ami amúgy sajnos igaz volt), és
hiába próbáltuk nekik magyarázni, hogy kifizetjük a bírságot, ők hajthatatlanok voltak, és valami hülye jogszabályra hivatkozva hívtak egy autószállító trélert a helyszínre.
Kezünkben a hivatalos igazolással szomorkásan baktattunk kifelé az állomásról, mondván, hogy ma már biztos nem indulunk haza, lévén nincs mivel, arról nem is beszélve, hogy rengeteg idő és felesleges adminisztráció vár ránk, és még szállást is kell valahol találni, a pénzünk meg kb. a benzinre volt elég hazáig.
Behavazva (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
A kocsit éppen pakolták fel a trélerre, én meg arra gondoltam, hogy ha már így alakult, csinálok pár képet a pakolásról, jól jöhet az még. Hát, nehéz volt. Nehéz volt, mert olyan fulladásos röhögőgörcsöt kaptam, hogy abba kellett hagynom az egészet, és a kollégát karon ragadva visszamenekültünk az állomás épületébe, hogy az ablakból figyeljük tovább a fejleményeket. Nem sok nyugati autó volt akkor még a városban, és minden autó kilógott a sorból, ami nem Dacia volt. Mint említettem, éjszaka már esett a hó, a kocsik fehér lepel alá rejtőztek, és hát, a közteresek Bukarestben sem a részecskegyorsítóban gyakorlatoznak.
Az éjjel mellénk parkolt egy másik VW Golf, amire nem készültek fel a pályaudvari-bolondok, a rendszámot nem nézték meg a hó alatt,
és simán felpakolták az egyik, szabályos engedéllyel ott parkoló vasúti dolgozó kocsiját a trélerre, majd elviharzottak.
Az egész olyan szinten volt hihetetlen, hogy azóta is elröhögöm magam, hogy ha leesik a hó és betakarja az utcán parkoló autókat. Nem tudom, mikor tűnt fel a két hülyének, hogy a mellettünk álló Golfot vitték el, de még az is eszembe jutott, hogy mit kell majd összemagyarázkodniuk a főnöküknek, meg az igazi tulajnak. Akárhogy is, mi gyorsan bevágtuk magunkat a kocsiba, és elrobogtunk Brassó felé. Előtte csináltam ezt a képet, illetve nem ezt, de egy ugyanilyet, ha jól emlékszem.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Behavazva (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
