A négyszeres Grammy®-díjas Stanley Clarke, a zene velünk élő klasszikusa, a világ tán legjobb jazzbőgőse újfent turnézik, és ezúttal nem hagyja ki Magyarországot sem a sorból, úgyhogy, aki teheti, mindenképpen nézze meg őt május 6-án az Erkel színházban! Nekem már többször is volt szerencsém hozzá, de akadt egy érdekes eset, ami mindenképpen megér egy KÉP-regényt.
1995. november 3.: soundcheck a Budapest Sportcsarnokban. A hangpróba három főszereplője a szuper trió: Jean-Luc Ponty – hegedű, Stanley Clarke – nagybőgő és Al Di Meola – gitár. A Rite of Strings (a húrok rítusa) címen futó produkció igazi zenei csemegének számított, vagy hát, ma is annak számítana, mert
három ilyen kaliberű zenész ritkán turnézik együtt. Jellemzően már az első koncertre vezető úton úgy legyalulják egymás egóját,
hogy aztán a fellépések eléggé felemásra szoktak sikeredni.
Al Di Meola komoly tapasztalattal rendelkezik ebben, mert a 3 gitár turnét Paco De Lucia és John McLaughlin társaságában csapatta végig, mondjuk így: hullámzó minőségben. Hangulatfüggő volt a történet. Ha éppen jóban voltak az adott helyszínen, akkor zseniális volt az este, ha meg nem, akkor csapnivaló. De aki ott volt, az azóta sajnálatos módon hamuvá lett Budapest Sportcsarnokban 1995 novemberében, az nagy csodát láthatott, pláne hallhatott, mert a Ponty-Meola-Clarke hármas aznap este nagyon érezte egymást.
Stanley Clarke 1995-ben Budapesten (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Pedig nekem elég rosszul indult az egész. A fellépések előtti hangpróbák fotográfiai szempontból nem szoktak jól elsülni. Egyrészt a sztárok alig vannak jelen, már ha egyáltalán. Jellemzően inkább profi bérzenészek hangolnak be helyettük, másrészt, ha ott is vannak, a terem sosincs koncertkörülmények közé bevilágítva. Miért is lenne? Teljes fényárban, pulóverben és szandálban, smink nélkül járnak a zenészek soundcheckre, ezért a sajtót sem nagyon látják szívesen. Ez van.
Eredetileg nem is a beállásra, hanem egy interjúra érkeztünk a helyszínre, de mivel hallottuk a zenét, ha már ott voltunk, a színpadon is szétnéztem kicsit. Itt viszont leragadtam, mert Stanley Clarke hangolta éppen nagy lendülettel a bőgőjét, és mivel senki nem szólt rám, és véletlenül pont volt nálam egy fényképezőgép, csináltam pár képet róla a tök üres csarnokban.
Az egész nem volt túl látványos, és koncertfotóként tulajdonképpen értékelhetetlennek minősült, de itt beugrott egy érdekes dramaturgiai csavar. Valamilyen ismeretlen okból Stanley Clarke megkérte a stábot, hogy kapcsolják fel neki az esti koncert fényeit, a nézőteret meg sötétítsék el.
Én meg ott maradtam vele szemben a színpadon a fényképezőgépemmel. Ha valamit mázlinak hívnak, ez az volt!
Rögtön persona non grata lettem, és az összes biztonsági ember engem akart eltávolítani. Clarke pedig elröhögte magát. Ez látható a képen, merthogy azért gyorsan megnyomtam a gombot, mielőtt lezavartak a színpadról.
A sztorinak viszont itt még nincs vége, mert amíg én a sötétben Stanley Clarke fényeit hajkurásztam, G.N.L. kolléga félrevonult egy folyosói szobába interjúzni Pontyval és Meolával. De hogy merre voltak, arról nekem fogalmam sem volt. Egyáltalán nem figyeltem arra, amiért tulajdonképpen ott voltam, Stanley Clarke egy pillanat alatt billentett ki a komfortzónámból. A sportcsarnok összes folyosójának összes szobáját végigrohantam zakatoló szívvel és lüktető aggyal, miközben magamban az elmaradó képek lehetséges következményeit latolgattam. Tényleg senki sem tudta, hogy hol vannak, és már kezdtem feladni az egészet, amíg végre, nagy nehezen, teljesen kifulladva megtaláltam őket egy félreeső videószobában.
A dolog érdekessége, hogy az interjú közben készült portrék negatívjai elvesztek, de a Stanley Clarke-ról készült vigyorgós kép szerencsére megmaradt.
Azért nem bánom, hogy nem fordítva történt, több szempontból is kár volna érte.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
Fejléckép: (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
