Van az a tipikusan női zenészkarakter, amikor az előadó hölgy egy szál gitárral kiáll a publikum elé, és hát, nem mondhatni, hogy túlhangszerelt popdalokat ad elő. Aztán van egy másik, amikor az előadó hölgy igazi popdívaként jelenik meg a színpadon, és hatalmas zenekar és gigantikus showműsor kiséri minden mozdulatát. Az ismertségi faktor szempontjából mindenképpen az utóbbi karakter a sikeresebb, de hosszútávú zenei értékteremtés szempontjából talán inkább a csendesen elgitározgató, dúdolgató hölgyekre tenném a voksomat.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a popikon hölgyek, mint Cher, Madonna vagy Taylor Swift zenei közízlésre gyakorolt hatása ne lenne fontos, csak rengeteg olyan dalt is publikálnak, ami lehet, hogy rádióbarát és feljut az összes toplistára, de pont olyan gyorsan el is felejti mindenki, mert pár hét múlva kell az új, a még jobb, a még funkysabb, a még groove-osabb nóta, ami egyébként filmzenének is jó, és amíg a film hasít, addig a slágerlista sem állhat le. Nyilván ezeket a projekteket a showbiznisz tolja maga előtt, már szinte önjáró módon, és ha az egyik előadó valamiért betegszabira megy, akkor azonnal találnak helyette egy újat, aki pillanatok alatt beáll a frontvonalba, és szó szerint él-hal a fellépési lehetőségért.
Eléggé embert próbáló meló ez amúgy. Janis Joplin vagy Amy Winehouse is a huszonhetesek klubjában kötött ki, ezért
ha valaki hirtelen visszavonul, vagy évekre elhallgat, elég megértő tudok lenni.
Nyilván nem akar ahhoz a klubhoz csatlakozni. Ezzel szemben vannak a Joan Baez, Tracy Chapman típusú, rejtőzködő énekesnők, akik általában nem a polgárpukkasztó színpadi megjelenésükkel vagy a drogbalhéikkal szoktak felkerülni bulvárportálok lapjaira, hanem azzal, hogy álcivilben mindegyikük polgárjogi aktivista és/vagy pacifista, aki elkötelezetten kiáll az emberi jogokért és – manapság – a Metoo-mozgalom egyik intenzív élharcosa. Aztán hogy ki melyik énekesnő karrierjét tartja többre, az már egy másik történet, ezzel én nem is foglalkoznék.
Inkább maradnék Suzanne Vegánál, akire tíz évig vadásztam, amíg sikerült lefényképeznem. Rá leginkább a Tom’s Dinner című dal miatt emlékezhetnek, bár zenei repertoárja azért ennél jóval tartalmasabb. Mikorra vele találkoztam, akkora már minden, stadionokat megmozgató, aktuális popdívával volt szerencsém fotográfiailag összefutni, és korántsem voltak velük negatív tapasztalataim.
Amit összeirkálnak a bulvársajtóban ezekről a csajokról, az maximum hamis általánosításokat eredményez,
valós, tényszerű tartalma egyáltalán nincs, és akármilyen meglepő, a csendes-ülős, gitározós előadónők sokkal több problémát okoztak fotográfusi pályafutásom során.
Suzanne Vega, 2000, Sziget (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Suzanne Vega, például, 1990-ben járt először Magyarországon. A Körcsarnokban megrendezett koncertre, valahogy, a végén csak fele annyi fotósbelépőt osztottak ki, mint eredetileg beharangozták. Ma már tudom, mit kellett volna csinálnom, de akkor még nagyon zöldfülű voltam, és még azt gondoltam, ez mindig így megy. Aztán hét évvel később a művésznő a Vörösmarty művelődési házban lépett fel, amit akkortájt leginkább Fekete Yuknak hívtak. Azt sem értem, hogy mégis miként került ő oda erre a helyre, miközben tudtommal Suzanne Vega sosem volt a punkmozgalom élharcosa, ráadásul az ő előadásmódja nem is igazán mozgatja meg az említett szórakozóhely közönségét. Hogy mégis kinek jutott ez eszébe, az számomra sosem derült ki, mivelhogy nem voltam jelen a koncerten. A szervezőkkel folyamatosan tartottam a telefonkapcsolatot, de végül úgy alakult, hogy a művésznő az MTI-n kívül nem akart más fotóst maga előtt látni.
Az az igazság, hogy amikor Suzanne Vega 2000-ben a Szigeten lépett fel,
akkor már pontosan tudtam, hogy ezt most nem tudja megúszni,
viszont már el is ment a kedvem az egésztől. Tulajdonképpen csak azért fényképeztem le, hogy ne lehessen azzal vádolni, hogy csak dumálok, és amikor itt a lehetőség, akkor durcásan megfutamodom. Azóta viszont nem kerestem a művésznő társaságát. Az már csak hab a tortán, hogy a Szigeten se nagyon akarták, hogy normális képeket lehessen róla csinálni, és ha nem készülök állvánnyal és teleobjektívvel, akkor lehet, hogy ez a kép sem készül el.
Annyit még hozzátennék, hogy Suzanne Vega összesen hétszer volt már Magyarországon, és sosem fordult elő, hogy kétszer lépett volna fel ugyanazon a helyen. Gyanítom, hogy eddig mindegyikkel volt valami probléma…
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Suzanne Vega, 2000, Sziget (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
