Kép-regény: Csókok a kriptából

Úgy egy éve volt már szó a KÉP-regényben a Kiss együttes 1997-es, reunion turnéjáról, amiből nem maradt ki a budapesti fellépés sem. A júniusi koncertnek viszont volt egy vicces előzménye, ami szintén a magyar fővároshoz kapcsolódik, ráadásul nem is annyira zenei, mint inkább muzeológiai, helytörténeti, sőt, kultúrantropológiai vonzata volt az egésznek. Ha mindezek tükrében bárki is azt gondolná, hogy én egy feketeöves Kiss rajongó volnék, az rossz irányba indult és gyorsan forduljon vissza! A Kiss nevű brigádot sokkal inkább egy poénnak tartottam, mint zenekarnak. Az a típusú társaság, ahol a külcsín erősen túlreprezentált a belbecshez képest, a dalok viszont a maguk nemes egyszerűségében tulajdonképpen valahol mégiscsak összecsiszolhatók a zenekari fizimiska nemes egyszerűségével.

Két nappal a kezdés előtt 1997. május 14-én a zenekar Budapesten tartotta az európai turné sajtóbeharangozóját. Ez egy ilyen pofavizites izé, amikor a zenészek meg a sajtómunkások véletlenszerűen találkoznak egy kriptában. Esetünkben legalább is, mert a helyszín jellemzően valami hotel szokott lenni. Budapest kiválasztását még értettem Gene Simmons énekes bőgős magyar származása végett. Ha már Káeurópa, legyen Magyarország! Egyébként Simmons valamelyest beszéli is a nyelvet, mármint a magyart, ami a helyszínen ki is derült. Az viszont már rejtély volt, hogy mi végett kószáltak, kóvályogtak a közép-európai sajtóemberkék a Kiscelli kastély kriptájában?

Gene Simmons a Kiscelli Múzeumban (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)

Ez a romos templom akkor még csak ímmel-ámmal volt a Kiscelli Múzeumnak otthont adó egykori barokk kolostor kiállítóterme. Pedig azóta kiderült, hogy tök jó kiállításokat, például fotókiállításokat lehet itt rendezni, sőt, két évvel a Kiss parti után a romtemplomhoz kötődött minden idők legnagyobb magyarországi kulturális botránya, Hermann Nitsch 1999-es tárlata is, ahol az osztrák művész az Ausztriában rendezett, hatnapos „Orgia-misztérium színház” dokumentumait állította ki. A népharag jeleként a Kiscelli Múzeumban ezalatt hatszor volt bombariadó, az igazgatót pedig halálosan megfenyegették. A véráztatta Nitsch kiállítás mellett voltam itt egyébként fergeteges Halloween bulin is, ahol drakula gróf embervér helyett túl sok bikavért ivott, és mivel végül bekómált, rohamkocsival szállították a detoxikálóba.

Szóval, nem tudom, hogy ki gondolta, hogy a Kiss együttes kosztümös idiotizmusa pont egy romtemplomba való, de a terem csurig telt a lengyel, ukrán, román és orosz kollégákkal, akiket még az ingyenes mozgóbüfé hiánya sem tántorított vissza attól, hogy tiszteletüket tegyék a néhány éves szünet után újra az eredeti felállásban játszó amerikai banda budapesti csepűrágó hakniján. Az egész egy fél órás photo sessionnel indult, ami azért volt jó, mert utána simán leléceltem a csókos buliról. Miután megmondták, hogy a fotózás alatt nem lehet kérdéseket feltenni, az egész terem visszhangzott a „milyen érzés újra együtt zenélni” kérdés különböző szláv nyelvjárásokban feltett változataitól, de szemmel láthatóan ez a zenekart teljesen hidegen hagyta. Mondhatni, hallgattak mint a sír. A nagyobb baj az volt, hogy akkor is így tettek, amikor többen azt kezdték firtatni, hogy hát miért is vannak ők most hárman itt a nagy reunion közepette, merthogy a zenekar eredetileg négy tagot számlált. Néhány perc kínos csend után a szervezők úgy by the way bejelentették, hogy hát, bocs meg hát, izé, de Ace Frehley szólógitáros valahol valahogy elaludt és lekéste a budapesti gépet. Ezt nyilván akkor és ott vették észre a színpadon. Korábban fel sem tűnt senkinek. Na, itt nagyjából el is ment a kedvem az egésztől, pedig a fények jók voltak és egy tök jó lemezborítót lehetett volna csinálni a zenekarnak, ha már így beöltöztek nekem. Ezt az ötletet végül elvetettem, gyanítom azért, mert nem voltak ott mind a négyen…