Nagyot változott a világ. Ez a kép 2003-ban készült a Balatonon, valahol Fonyód magasságában, és azon gondolkodtam el, hogy a klasszikus balatoni evezős csónakok gyakorlatilag eltűntek a tó mindkét partjáról. A klasszikus dióhéj ladik, ami kifejezetten a Balatonra lett kitalálva, meg már annál is régebben hullámsírba veszett. Már a nyolcvanas években tele volt a tó mindenféle, csónaknak nem is igazán nevezhető vízi szörnyekkel, amely jelentéscsoport alatt különböző dunai, tiszai vagy egyéb folyami, kiszuperált, egykor még motorral rendelkező, sufnituningolt ladiktestek átbalatonizálását kell érteni. Pedig a klasszikus balatoni csónakázásnak sokkal komolyabb történelmi múltja van annál,

A klasszikussá vált „balatoni dióhéjról” először az 1800-as évek végén Herman Ottó tesz említést, amiből többek között azt is megtudhatjuk, hogy már száz évvel korábban is hasonló csónakokat használtak a tavon. Aztán a huszadik század elején a magyar arisztokrácia elkezdett villákat építeni a Balatonparton, és hát, az ifjú nemes hölgyeket illett elvinni csónakázni, mert különben ugrott a zord atya házassági ajánlata.

Később beindult a belföldi turizmus, és mivel az ötvenes években, ha valaki kiszorult egy dunaparti csónakházból, a Balatonnál töltötte a szabadságát, ami jelentősen megnövelte a tavon rendszeresített csónakok számát.

A füredi hajógyár nem is bírta a strapát, ezért minden tóparti asztalos csónakgyártásba kezdett. Ezt onnan tudom, hogy a nagyapám is asztalos volt a Balatonnál, és vagy tíz évig csónakokat meg vitorlásokat gyártott, én meg gyerekként, ha lehetett, a műhelye környékén ólálkodtam. És bár neki ez egyáltalán nem tetszett, én komoly információkra tettem szert a klasszikus balatoni dióhéj ladik megépítéséről.

Fonyódliget, 2003 (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Egyébként ez tényleg a Balatonra lett kitalálva, mert a tó hullámai és a víz kelet-nyugati áramlása annyira egyedi, hogy bármilyen más csónak csak a problémákat generálta, amit gyerekként utáltam: zörögtek, lomhák voltak, beáztak, felborultak, hamar elkorhadtak, meg minden egyéb, amit el lehet képzelni. Közben a dióhéj csónakokba idővel fenékdeszka került, amely megakadályozta a bordázott palánkok kitaposását. Így a ladikot jóval vékonyabbra gyalult palánkokból gyártották, amitől a csónak súlya jelentősen csökkent.

Ha valaki birtokolt egy ilyen csónakot, akkor hatalmas problémahalmazt vett a vállára, mert ha nem rendelkezett valamilyen partmenti kiemelési lehetőséggel, akkor a vízen kellett a járművet parkoltatni, ami a hirtelen, akár éjszaka is kialakuló balatoni viharok miatt meglehetősen leszűkítette a tárolási opciókat. Vagy a nádba lehetett beállni vele, (már, ha volt) vagy lehetett bérelni egy helyet valamelyik kikötőben, (drága volt) vagy pedig a Balatonba befolyó mintegy száz darab, néhány méter széles csatornába lehetett beállni, ami a vihartól megvédte ugyan a csónakot, de a tolvajoktól már nem. Ezért nagyon komoly láncrendszereket és heggesztett acélbilincseket vetettek be a helyi horgászok, hogy ne kelljen a baromi nehéz evezőket meg a horgonyokat minden nap lecipelni a szőlőhegyről. Aztán vagy működött a védelem, vagy nem.

Hiába volt egy öbölben lehorgonyozva vagy száz csónak, akkora hullámok voltak, hogy simán kitolták az öbölből a nyílt vízre a ladikokat, azok meg vagy helyben megteltek vízzel, vagy szálltak a szelek szárnyán a Balaton minden irányába. Egyikük a lellei móló mellett ért partot, és mivel tizenévesen odajártunk horgászni, rögtön láttuk, hogy ez a csónak nem tartozik senkihez, ezt valahonnan elsodorta a víz. Biztos, ami biztos, behúztuk a nádasba, és mikor másnap értesültünk a vihar különös húzásáról, elhatároztuk, hogy ezt a csónakot, ha senki sem keresi, mostantól horgászati célokra elszocializáljuk.

Eltelt a nyár, és már rég senki sem foglalkozott a viharban eltűnt csónakokkal, úgyhogy szeptemberben partra tettük, átfestettük és kisorsoltuk, hogy ki mikor fogja használni. Ez eddig meseszerű, de a folytatás is az, ugyanis miután egy befolyó csatornát jelöltünk ki éjszakai szállásként, a csónakot simán ellopták. Szörnyű, hogy milyen emberek voltak a nyolcvanas években a Balaton körül! Simán lopkodták a csónakokat.

Azóta tényleg nagyot változott a világ. Először elkezdték műanyagból gyártani a dióhéj csónakokat, aztán jöttek a ladikszörnyek meg vízibiciklik, a szörfösök, akikből később suposok lettek. Nyilván semmi közöm hozzá, de aki a Balatonon töltötte a gyerekkorát, az sosem fogja megérteni, hogy mi a jó abban, ha valaki a tűző napon egy deszkán állva evezget. Viszont a képen lévő ladik minden értelemben elsüllyedt. Hát, ez jutott eszembe erről a képről, így dióhéjban.

Fejléckép: Fonyódliget, 2003 (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / morphoto)