Feladhatnám rejtvénynek, hogy vajon hol készült ez a kép, de valószínűleg csak néhány feketeöves punk-rock rajongó ismerné fel a színpad deszkáinak görbületéből, hogy a kép az egykori E-klubban készült. Egyébként én is csak azért voltam ilyen jól informált, mert rá volt írva a negatívtasakra a helyszín és a dátum. (Hogy mi az a negatívtasak, abba most nem mennék bele, akit nagyon érdekel, nézzen utána!)

A felvétel egyébként 1994-ben készült a Tankcsapda koncertjén, és annyi minden eszembe jutott róla, hogy még végiggondolni is nehéz. Az már önmagában megdöbbentő, hogy a Tankcsapda milyen régóta aktívan velünk van. Mondjuk, mostanában nemigen lépnének fel egy ilyen kis helyen. Nem tudom, mennyien fértek be oda, de inkább néhány százas nagyságrendet tippelnék. Ráadásul az E-klubnak már a második otthona volt ez a helyszín: az egykori Jurta Színház épülete a Népligetben.

A hetvenes években az Illés, a Bergendy vagy az Omega is rendszeresen fellépett a klubban, úgyhogy ez E-Klub kifejezés gyökeresen mást jelent két teljes generációnak. Talán annyi közös azért van a két klubban, hogy mindkettő egy „lázadós” korszakban működött, és mindkettőtől óvták gyermekeiket az aktuális korban aktuális intenzitással aggódó szülők.

Tankcsapda koncert az E-klubban, 1994 (Fotó/Forrás: morpho/Hegedűs Ákos)

Az E klub csak 1991-ben költözött át a rendszerváltás egyik ikonikus politikai rendezvényhelyszínére a Jurta Színházba. Az egyetemi korszakról nincsenek személyes élményeim, akkor én még leginkább legóztam, de a népligeti beköltözést követő korszaktól az E-klub jóval többször megtalált, mint én azt szerettem volna.

Nagyjából a rendszerváltás időszakának kezdetétől fogva jelent meg egy csomó zenekar, amelyik korábban nem tudott, vagy nem mert a felszínre kerülni. Mivel ez körülbelül egybeesett az én fotográfiai ténykedésem kezdetével, elég evidensnek tűnt, hogy fényképezőgépet is vigyek a hétvégi bulikba, akkor még csak nem is sejtve, hogy közben tulajdonképpen a magyar kultúrtörténet egy meghatározó epizódját dokumentálom.

Aztán pár év alatt kiderült, hogy ezek a helyszínek csak kényszermegoldások voltak, és valójában alkalmatlanok valódi zenei produkciók lebonyolítására. Nem véletlen, hogy a háromból már egyik sem létezik. Számomra a legnagyobb problémát az okozta, hogy egyik helyen sem volt zenekari árok, ami a közönséget a színpadtól szétválasztotta volna, ahová be lehetett volna menni fényképezni. Így aztán az emberke vagy felkéredzkedett a színpadra, mint ennél a képnél, vagy mehetett fotózni a közönség közé, ami azért okozott némi diszkomfort érzést.

A legnagyobb kihívás volt ilyenkor filmet cserélni… Akárhova is álltam, sehol nem volt jó, mint ahogy útban voltak a zenekari roadok is. Tulajdonképpen mindenki útban volt ott mindenkinek.

A koncertezésre alkalmatlan koncerthelyszínekkel egyébként is tele volt Budapest a kilencvenes években. Vagy az akusztika volt csapnivaló, vagy logisztikailag volt használhatatlan, vagy egyszerűen csak tök másra tervezték az épületet. Ráadásul valamilyen rejtélyes okból hébe-hóba külföldi sztárzenekarok is fellépegettek az E-Klubban. Próbáltam ott fotózni az Iron Maident, a Chumbawambát, vagy a Therapy? zenekart is – több-kevesebb sikerrel.

A Therapy? egyébként is problémás társaság volt. Egyrészt tök sötétben nyomták le a koncert elejét, azt se láttam, hogy a színpad hol van. Aztán meg képtelen voltam megértetni a kulturális rovat vezetőjével, hogy a zenekar nevének végére nem azért írtam kérdőjelet, mert nem vagyok biztos benne, hogy ki van a képen, hanem azért mert gyárilag így írják a nevüket, mert csak. Szerintem azóta sem érti, pedig nem is kell. Én sem értem, hogy miért kezdtem el koncerteket fotózni a kilencvenes években, és valószínűleg nem is kell.