Azt mondják, hogy a fotóriporteri szakma kilencven százaléka dögunalom. Nehéz ezt belülről nézve megítélni, de lehet benne valami. Halál unalmas sajtótájékoztatók és focimeccsek mellett eseménynek tűnő, meghatározhatatlan történések tömkelegére járkálnak a fotósok nap mint nap, ahol érdektelen riportalanyokkal és tenyérbemászó politikusokkal találkoznak. Alig van néhány érdekes sztori, de egy idő után már azt is megunjuk. Én legalábbis meguntam. Erre akkor döbbentem rá, amikor megszületett a nagyobbik fiam. Kikaptam augusztusban egy meglehetősen eseménydús napot, amikor este hét és másnap este hét között annyira széles spektrumon mozgott fotográfiai ténykedésem, hogy sok mindent mondhatok rá, de semmiképpen nem volt egy átlagos fotóriporteri dögunalom.
Kezdjük ott, hogy enyhén szólva apokaliptikus éjszakám volt. Korábban is fotóztam már szülésen, de akkor nem az én gyerekem érkezett meg a világba. Most viszont igen, és azért ez minőségileg egészen más.
Egyesek szerint csak a saját perverzióimat akartam levezetni azzal, hogy végigfényképeztem mindkét fiam születését,
de ezt csak azok mondták, akik nem is voltak jelen csemetéjük megszületésekor, vagy ott voltak ugyan, de nem voltak képesek másra, mint leizzadva falfehér arccal kapaszkodni a gyámoltalan rettegésbe.
Ezt a kérdéskört most elengedve, az alvás nélkül elsuhant éjszakát követően, másnap délben a Sziget fesztiválon csináltunk egy interjút a Guano Apes nevű alter-rock zenekarral, aminek az énekesnője szintén hosszú éjszaka után érkezett a beszélgetésre, és hát elég nehezen formálta mondatokká a szavakat. Aztán úgy öt perc után kiderült, hogy a csaj nem interjúképes, és bár a zenekar dobosa szívesen a rendelkezésünkre állt, azért a ritmusszekció mégsem teljesen ugyanaz. Voltam már pár interjún életemben, köztük mindenféle metálzenekarok és vad punkbrigádok tagjaival is beszélgettünk, de ez azért erősen új elem volt a gyűjteményben.
Hát, ez meg is adta az alaphangot a nap további részének, amikor is mindenki velem akart áldomást inni a fiam megszületése alkalmából. Elég kemény helyzet ez, főleg ha az embernek sok barátja van, mert
mindenki külön-külön hívott meg egy italra, és ugye, nekik csak egy felest kell letolni, de nekem mindenkivel innom kellett egyet.
Az lebegett végig a szemem előtt, hogy lerészegedni nem lehet, mert este héttől Apocalyptica koncertet kell fotóznom a Sziget nagyszínpadán, és hát azért nem árt, ha legalábbis bele tudok nézni a keresőbe.
Apocalyptica-koncert a Szigeten (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Az Apocalyptica 1999-ben nagyon eredetinek tűnt. Vicces, amikor finn csellisták – hosszú hajjal, szakadt farmerben – Faith no more-ra headbangelnek. A fotósok imádják őket, mert rendkívül látványos, amit csinálnak, ráadásul az Apocalyptica tagjait fényképezni korántsem nehéz feladat, mivel egy széken ülve csapatják a csellómetált, ezért csak a kezük és a fejük mozog, és sosem szaladnak ki az élességből.
Mondjuk az ötlet amúgy elég jó. Már a gimnáziumi énekórákon komoly vitáim voltak a nagyra becsült Bánhidi tanár úrral arról, hogy nincs olyan, hogy könnyű- meg komolyzene, és egyik sem értékesebb a másiknál. Csak a zene van, amit bármilyen hangszeren el lehet játszani, ha jó.
A tanár úr a vitát jellemzően úgy zárta le, hogy kidobott az óráról.
Azóta sem értem, de kár, hogy az Apocalyptica akkor még nem létezett. Lett volna egy bivalyerős fegyver a kezemben. Aztán a zord valóság bizonyította, hogy mégis a tanár úrnak volt igaza.
Miközben a finn csellistákat fényképeztem, egyszer csak éles fájdalom nyilallt a hátamba, és elsötétült minden. A következő kép az volt, hogy visznek ki a zenekari árokból, és vízzel locsolják a fejem, miközben szorítom magamhoz a fényképezőgépet. Egy nagytudású barom hátba dobott a nézőtérről egy másfél literes teli vizespalackkal. Nem engem akart eltalálni, csak úgy bedobta a közösbe.
Jó mókának tűnt, de ez olyan, mintha egy másfél kilós téglával találnának el.
A helyi elsősegélyes szerint olcsón megúsztam, de ezt én akkor korántsem így láttam.
Az mindenesetre biztos, hogy a Zeneakadémián nemigen dobják hátba az embert, ha csellistákat hallgat. Bár azt sem hiszem, hogy a közönség szentesíti az eszközt. Nagyjából egy óra múlva tudtam talpra állni. Kivonszoltam magam a Szigetről, beültem egy taxiba és kétnapos alváshiányban, alkoholtól zúgó fejjel és vizespalacktól fájó háttal megvizitáltam az egynapos gyerkőcömet.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Apocalyptica-koncert a Szigeten (Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
