KÉP-regény: Egy klórszagalkotó ötlet

Ez az egész történet egy kiállítás kapcsán merült fel, egy kocsmában. Érdekes, hogy a legjobb ötletek mindig egy bárban vagy kocsmában merülnek fel. Ezt sosem tudtam megmagyarázni. Valahogy a Rudasban, a jódos-sósban vagy teszem azt, hóesésben a libegőn sosem ugranak be olyan elképzelések, amik azán megváltják a világot. Jó, ez így talán egy kicsit nagyratörő elképzelés, de ha a saját világunkra gondolunk, akkor talán megáll a dolog.

Ha átmegyek egészen konkrétba, akkor ez a bizonyos ötlet a „Köztes Terek” nevet kapta végül, és lehet, hogy ez így elsőre, alapjáraton nem tűnik értelmezhetőnek, de ha egy kicsit jobban belegondolunk, akkor már az okozza a problémát, hogy annyi gondolatsort indít el, amennyit már nem is lehet feldolgozni.

Amikor elindul az ember A pontból B pontba, akkor jellemzően csak az út elejét és a végét látja. Ez egyébként része az egyetemes kultúrtörténetnek, minden lehetséges irányból megközelítve.

Arról nem is beszélve, hogy a tizenhatodikról se tudunk semmit. Pedig biztos volt ilyen is.

Meg aztán itt van az első csók. Erre kábé mindenki emlékszik, de mi újság van a másodikkal vagy esetleg az utolsóval? Az már valahogy nincs benne az emlékkönyvben. Aztán hogy a kettő között mi volt? Hát, ez meg az igazán jó kérdés. Na, ezt próbáltuk megfogalmazni a Köztes Terek kiállítás kapcsán, és ami összejött belőle, az ma is megtekinthető a budapesti 2B galériában. De hogy némi belső infót is adjak a dologról, én végül az öt alapvető érzékszerv által megtapasztalható információkat próbáltam lefényképezni. Igen, a tapintásról, a szaglásról, a hallásról, az ízekről és persze a látásról van szó. Ja, hogy a látás kivételével a többit nem lehet lefényképezni? Azért én mégis tettem rá egy kísérletet.

ami elindít az agyban olyan élményeket, amik tapasztalati úton előhívják azt az illatot vagy ízt, amivel kapcsolatban látunk egy képet. Persze erre mindenki rávágná, hogy ezek pavlovi reflexek, ami részben nyilván igaz, de azért nem teljesen. Ugyanis nem pusztán az volt a célom, hogy ha valaki meglát egy képet egy citromról, akkor meginduljon a nyálelválasztása, hanem sokkal inkább az, hogy ezek a képek közben olyan történeteket is meséljenek el, amikkel naponta összefutunk, életünk részévé vált, csak éppen nem biztos, hogy tudunk róla. Őszintén mondom, hogy teljesen random vettem ki egy képet a sorozatból, és így jutottunk el az illatokig, konkrétan a hagymáig.

Köztes terek – Orr (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

A cél az volt, hogy ha valaki ránéz erre a képre, akkor egyrészt azonnal eszébe jusson a hagyma illata, másrészt az összes ezzel kapcsolatos kellemetlen élmény. Ráadásul egyáltalán nem volt egyszerű ezt összehozni. Már az problémát okozott, hogy biztos voltam abban, hogy ezt az egészet már korábban kitalálták. Mármint hogy gázálarcban vágjon valaki hagymát. Aztán hosszas keresgélés után arra jöttem rá, hogy nem. Ezt így nem fényképezte le senki. Zárójelben említem, hogy ha valaki talál egy portugál vagy litván nyelvű oldalon egy ilyen képet, akkor az nem ér!

Aztán balga módon azt is gondoltam, hogy sokkal könnyebb lesz szerezni egy második világháborús szovjet gázálarcot, pedig nem volt az. Most nem mennék bele, hogy végül hogyan sikerült, mert akkor ebből a posztból nagyregény lenne, de annyira nem is fontos. Ami fontos, az a kép és a mögötte rejlő gondolat.

Gondoljunk vissza a gyerekkorunkra, amikor nagyapánk itta a kávét, és a keserű ital illata lengte be a szobát, vagy amikor nagymamánk felmosott, és mindent átható klórszag uralkodott el a konyhában! Szóval, a gondolatiság összekapcsolja az agyat az emlékekkel és az illatokkal, aztán ez valahogy megjelenik egy képen. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy lehet ilyet csinálni, és a fenti sorokban erről próbáltalak meggyőzni titeket is.

Fejléckép: Köztes terek – Orr (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)