Megtörtént az, amiről azt gondoltam, hogy már sosem fog. 2023. május 24-én meghalt Tina Turner, a rocknagyi, aki már gyerekkoromban is rocknagyi volt, és mindig furcsának, kicsit idegennek tűntek a hatvanas években készült felvételek, amikor akkori férjével, Ike Turnerrel ért el átütő sikereket. Nekem ez a Tina valószínűleg azért nem volt meg, mert én őt a nyolcvanas években világsztárként kaptam meg díszdobozban, és teljesen azt hittem, hogy csak negyvennégy évesen kezdődött a karrierje. Pedig egyszerűen csak az történt, amit azóta hivatalosan is a „rockzene történetének legmeglepőbb visszatérése” címmel illetnek.
1984-ben a What's Love Got To Do With It című dal gyakorlatilag a semmiből az első helyig jutott az Egyesült Államokban a Billboard Hot 100-as slágerlistáján. Azt a listát addig kizárólag jóval ifjabb előadók vezették, és a negyvennégy éves Tina Turner azóta is korelnök a Billboard élén. Aztán jött ’85-ben a Private Dancer című lemez, a Grammy-díjak és az évtizedekig tartó világsiker. Na, én ’85 környékén kapcsolódtam be a történetbe, amikor
még általános iskoláskét hallottam egy negyvenes nőt úgy énekelni, mint aki minden nap egy pohár sósavval gargalizált, ráadásul tényleg jók voltak a dalok is.
Sosem hallgattam végig az albumait, inkább csak a rádiókon és a zenetévéken keresztül jutott el hozzám, de az kétségtelenül szokatlan, hogy egy énekesnő a hatvanadik életévéhez közeledve keveredik valahogy a csúcsra, ami konkrétan azt jelentette, hogy a kilencvenes években nem nagyon volt olyan zenei terület, ahol ne futottunk volna bele Tina Turnerbe. Most nem fogom felsorolni, hogy mely világsztárokkal énekelt duettet, mert szinte mindenkivel, aki számít, de ’93-ban csináltak róla életrajzi filmet, és ’95-ben ő énekelte az aktuális James Bond-film, a GoldenEye főcímdalát. Naná, ki más? Ennél részletesebb életrajz megtekintéséhez javaslom a wikipédiát, úgyhogy most inkább ejtenék néhány szót erről a képről.
1996 nyarán meglehetősen húzósra sikeredett a magyar koncertfelhozatal. Nem is tudom, fellépett-e valaha ennyi amerikai világsztár egy héten belül Magyarországon. Augusztus 14. és 20. között zajlott, ugye a Sziget Fesztivál, ahová eljött a tengeren túlról Slash, Iggy Pop és a Sonic Youth.
Na, erre szerveztek rá augusztus 21-én egy Tina Turner koncertet a Népstadionba.
A Szigeten minden napot végigfotózni egy héten keresztül, nulla alvással, meglehetősen embert próbáló, ezt higgyétek el! Másnap délelőtt le kell adni a képeket, és mire mindennel végzel, már kezdődik az aznapi program. A dolog lényege, hogy augusztus 21-ére már annyira kóvályogtam, hogy állva elaludtam a Héven. Csakhogy nekem Tina Turnert kellett aznap este fényképeznem, ráadásul valahogy be kellett küldenem a filmet a szerkesztőségbe, mert akkor még erősen digitális technika és internet híján voltunk.
A fotózás része nem volt problémás, a rocknagyi remek formában volt, ontotta a slágereit, én pedig igyekeztem ébren tartani magam arra a húsz percre, amíg fényképezni lehetett. Na de aztán hirtelen rám tört az álomkór, és rossz irányba mentem ki a zenekari árokból, aminek az lett a vége, hogy bekeveredtem a színpad alá. Ezek a színpadok elég bonyolult acélcsőrendszerekből vannak összerakva, és elég rendesen el lehet közöttük tévedni, főleg ha tök sötét van. A színpad alatti területet nem világítják ki, ezért nem is vett észre senki!
Oké, megvan a varázsa, hogy az emberke acélcsövek között bukdácsolva bolyong, a feje felett pedig Tina Turner énekel, de közben engem egy sofőr várt a Népstadion kerítésénél,
hogy átadjam neki a filmet, és az egész újság meg arra várt, hogy a Tina Turner képek megérkezzenek. Közben hívogattak telefonon, de a zene egy pöttyet hangosabb volt annál, hogy ott bármiről is beszélni lehessen. Végül szerencsére belebotlottam egy amerikai roadba, aki szemmel láthatóan nem értette, hogyan kerültem oda, de mivel ezzel én is így voltam, beszélni meg úgysem lehetett, valahogy elmutogattam neki, hogy a kijáratot keresem, mire megfogta a karomat és kivezetett a hanglabirintusból.
A filmet végül leadtam, de nem igazán akarta elhinni senki a félórás késés okát. Nekem viszont mindig az fog eszembe jutni Tina Turnerről, hogy a Népstadionban a fejem felett énekli a GoldenEye-t.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
Fejléckép: Tina Turner 1996. Népstadion (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)