Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, a Tax Free egész jó kis funky zenekar volt, némi jazz beütéssel. Nem tudom, hogy végül miért nem futottak be, de gyanítom azért, mert Magyarországon szerintem ezzel a stílussal nem lehet igazán befutni. Ezek az afroamerikai műfajok Magyarországon csak akkor működtek, ha szigorúan magyar nyelven adták elő és megpakolták egy adag káeurópaisággal amit nehéz definiálni, de így lehetett népszerű a Hobo Blues Band, Takáts Tamás vagy a Hungária.

Akik meg ragaszkodtak az eredeti, angol nyelvű blues-gospel-funky vagy R&B stílushoz, bármennyire is vérpezsdítő dalokat gyártottak, nemigen futottak be fényes magyar karriert. Aztán ezek a brigádok vagy feloszlottak, vagy stílust és nyelvet váltottak, vagy külföldön próbáltak karriert építeni több-kevesebb sikerrel. Mindenesetre

Pedig próbálkoztak vele számosan. Hosszú évekig lehetett aztán őket emlegetni mindenféle pálinkák és kézműves serek mellett a blues kocsmákban és piros plüssel bevont éjszakai bárokban. Na, pont ilyen volt a Tax Free nevű formáció, akiknek a későbbi sorsa számomra ismeretlen, de hogy 1997-ben csináltam nekik egy lemezborítót, az biztos. Ráadásul elég kalandos körülmények között zajlott a dolog, egy nap három helyszínen, ahol a tulajdonosok csoportos amnéziája vagy a szervezés körüli anomáliák miatt nem feltétlenül fogadták a borítófotózást kitörő örömmel, és – hát, mondjuk ki nyugodtan – hogy nehéz napom volt, na!

vagy valami ilyesmi. Ráadásul próbáltak a srácok nagyon autentikusak lenni, ezért egy billiárd club, egy kaszinó és egy elegáns amerikainak látszó pub volt a három helyszín, ami egyébként képileg passzolt volna a Gangster Funk című lemezhez, de azért egy ilyen képet nem lehet kutyafuttában összedobni. Pláne úgy, hogy közben győzködni kell a tulajt, hogy ugyan hagyjon már, legyen kedves, békén minket vagy húsz percig, amíg legyártok egy képet, amit ráadásul előzetes informálódás híján, a helyszínen kellett kitalálni.

Tax Free zenekar (Fotó/Forrás: morpho/Hegedűs Ákos)

Mindezt persze az egyre fáradtabb és kedvetlenebb zenekar közre nem működése mellett, mert tulajdonképpen egyedül a dobos, a zenekarvezető srác, aki felkért az egészre, volt konstruktív közreműködő, miközben voltak a zenekarban vagy kilencen. A biliárdklub még csak-csak okés volt, mert oda még délelőtt, nyitás környékén mentünk, és még tök üres volt a hely, leszámítva két idiótát, akik már délelőtt tízkor tök részegek voltak és valamiért úgy gondolták, hogy a folyamatos ordibálás jót tesz majd a lelkivilágunknak. Egyébként, szó se róla, ez végül tényleg erősen meglátszott a képek hangulatán.

Aztán a kaszinóba már csak hosszas telefonálgatás után jutottunk be vagy fél órára, ami nyilván eleve okafogyott. Ráadásul tele volt a hely egy halom kínaival, akik valamiért imádják, ha fényképezik őket, és meg voltak róla győződve, hogy kifejezetten miattuk mentem oda. Így aztán mire kitaláltam a képet és beállítottam a társaságot, nagyjából ki is raktak minket. Na, majd este a pubban! Az majd jó lesz! De nem. Ott ütköztünk a leglátványosabb ellenállásba, és ugyan elismerték, hogy meg volt beszélve, de hát, mégiscsak nyolc ember, meg szivarszoba, meg hangszerek, meg mittudomén, azt azért már mégsem!

A hely már nem létezik, ezért talán leírhatom, hogy mikor a pubban tartózkodó „üzletemberek” megtudták, hogy Gangster Funk lesz a lemez címe, talán nem alaptalanul, de simán magukra vették az egészet. Én nem tudom, hogy mire gondoltak, de biztos, ami biztos, megittam vagy három sört a kontójukra, és némi fényképezkedés után simán leléptem a helyszínről.

A borító végül elkészült, a kaszinó nyert, a lemez megjelent, én meg elhatároztam, hogy soha többet nem csinálok lemezborítót senkinek. Sajnos ezt azóta sem sikerült betartani, pedig nem ártott volna.

Fejléckép: Tax Free zenekar  (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)