Ötletem sincs, hogy vajon hányan emlékezhetnek még erre a kalapos figurára, aki 52 évesen 1994-ben egy Scatman (Ski-Ba-Bop-Ba-Dop-Bop) című dallal meghódította a világot. Az összes rádióból éjjel-nappal ő folyt, aztán egy évvel később megjelent a Scatman’s World című lemez, ami tovább tetézte a scattelés és a dance összefonódásából kialakult zenei őrületet és a tinilányok iránta érzett töretlen rajongását.
Én mondjuk, sosem értettem igazán e mindent elsöprő lelkesedés okát, de kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy néha felbukkan egy Lambada, egy Gangnam style vagy egy Despacito, ami valamiért egy rövid időre minden fontos zenei áramlatot zárójelbe tesz.
Legalábbis néhány röpke hónapra, amíg végül zenei utánpótlás híján megunják és elfelejtik.
Ez Scatman John, született John Paul Larkin esetében azért volt nagyon furcsa, mert ő eredetileg tehetséges dzsessz zenésznek, konkrétabban zongoristának indult Kaliforniában, mielőtt Berlinbe átruccanva belekezdett a scattelésbe és betört a rádiós mainstreambe. Van rá egy magyarázat, ami lehet, hogy csak utángyártott, eldobható műanyag gagyi, de akár lehet igaz is.
E szerint
Larkin erősen dadogós kisfiú volt, és mivel nehezen énekelt, végül a scattelésban találta meg azt az önkifejezési formát, amivel leküzdötte a dadogását.
Ő erről azt nyilatkozta, hogy „A zene számomra eszköz, melynek segítségével a legnagyobb problémámat a legnagyobb előnyömmé változtattam.”
A kérdés, ami bennem felvetődik ezzel kapcsolatban, hogy ha ez így van, akkor miért kellett ezzel 52 évet várni? Ezt már sajnos sosem tudjuk meg, mert Scatman John 1999 decemberében elhalálozott, így mindössze öt év jutott neki a világhírből. Nekem viszont volt szerencsém őt élőben látni, és szerencsére a koncerten zongorázott is klasszikus jazz darabokat, így aztán egész elviselhető kis estét hozott össze 1996-ban a Hungexpo F pavilonjában. Hogy miért pont ott, azt már akkor sem értettem, mert azért ez semmilyen szempontból sem jó helyszín, ráadásul a koncert rengeteget csúszott, sőt, nem csak az, hanem pár korsó sör is, amihez aztán – hogy, hogy nem – némi vodka is betársult.
Mire végre felgyúltak a színpad fényei, és Scatman előkerült, joggal hihettem, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a csarnokban dolgozó emberkék közül, de hamar tudatosult, hogy
a művészúr is viszonylag gyenge lábakon áll, ráadásul zokniban, cipő nélkül.
Na, most ha mindezt figyelembe vesszük, akkor mindkettőnk részéről bravúros volt a képen látható mozdulat. Részéről azért, mert nem esett el, részemről pedig azért, mert meg tudtam nyomni a gombot, miközben Scatman az egyensúlyát én pedig az élességet kerestem.
Szokták volt kérdezni még a fotográfia digitális korszaka előtt, az analóg évszázadban, hogy lehet-e tudni egy sport- vagy koncertfotóról a gomb megnyomásának pillanatában, hogy mi lesz majd a képen, ha lehívtuk a filmet? Jellemzően nemleges volt a válasz, de
nagyon ritkán előfordult, néhány esetben, hogy pont az került a negatívra, amit az expozíció pillanatában odaképzeltünk.
Na, ez egy ilyen kép volt. Az sörök ellenére sem felejtettem el a pillanatot, és másnap délelőtt a laborban ezt a kockát kerestem a filmen.
A fennen látható eredmény azóta már jó néhány múzeumot megjárt, sőt,
a zenész managementje is rendelt belőle egy kópiát.
Ilyenkor szoktam elgondolkodni azon, hogy milyen vékony jég van a véletlen és a profizmus között.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide>>>
Fejléckép: Scatman John Hungexpo 1996 (Fotó / forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)