A múlt heti poszt kapcsán jutott eszembe, hogy Rio de Janeiróba eredetileg nem azért érkeztem, hogy asztallapot vásároljunk, hanem azért hogy fényképezzek a városban. Nem a turisztikai vonulatra gondolok, mert gyanítom, hogy mindenki ismeri a riói Krisztus szobrot, a Cukorsüveg hegyet, vagy a Copacapabanát. Engem viszont leginkább a favella érdekelt, konkrétabban a Rocinha, a legnagyobb favella Rióban.

A lakosság számát csak megtippelni lehet, de a rióiak olyan kétszázezer környékére becsülik, ami lehet akár háromszázezer is.

Tele van a média az itteni drogkartellek bandaháborúival, a velük szembeni brutális rendőri fellépéssel, meg a turistákra leselkedő veszélyekkel. Ezekben persze sok igazság van, de valójában simán be lehet oda sétálni, egyetlen megkötés van mindössze. Lehetőleg ne legyen nálunk semmi – a rövidnadrágunkon kívül. Esetleg egy póló, talán. Bár az már lehet, hogy végül a hegyen marad. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy kitépik a táskát az ember kezéből, vagy pisztolyt fognak rá, és elrabolják az aranyláncát. Nem, semmi ilyesmi. Egyszerűen odasétál egy srác és megkér rá, hogy add oda neki, mondjuk, az órádat. Aztán, ha már olyan hülye voltál, hogy órával mentél be oda, akkor választhatsz, hogy odaadod-e neki, vagy sem. Ha odaadod, akkor sétálhatsz tovább. A favella ilyen hely. Legalább is a valódi favella, mert számtalan kamutúrát szerveznek a brazil turista kísérők, akik már a kerület szélén letámadják az embert, és szigorúan önkéntes alapon, ámde nem társadalmi munkában „végigvisznek a Rocinhan”. Legalább is ezt adják be a külföldieknek. Aztán persze nem a valódi favellába viszik be az emberkét, hanem egy turistáknak ácsolt kirakatba, ahol komoly veszélyek nem leselkednek senkire, csak ha ezt mondják, akkor többet fizet a gyanútlan kuncsaft.

Rocinha favella (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Jól ismerte ezt a mókát az a német szociofotós kolléga, aki már a Rió felé tartó repülőn felvázolta, hogy milyen egyedi anyagot fog majd készíteni a Rocinha favellában, ami igazán még senkinek sem sikerült. Hát neki sem.

Az az igazság, hogy én meg sem próbáltam. Nagyon hamar összeraktam, hogy itt vagy a nomád Hortobágy csikósait fogom fényképezni, akik köztudottan még ma is a pusztán főzik a szőrén megült ló nyerge alatt puhított karikás ostort a csikóbőrös gémeskútban, vagy a valódi favellát felejtsem el.

Michael Jackson 1996-ban úgy forgatta le a They don’t care about us című dal videoklipjét, hogy olyan hatalmas mennyiségű pénzt ajánlott a stáb a drogkartellnek, hogy jobban megérte nekik biztosítani a helyszínt, mint kirámolni a forgatást. A poén kedvéért az a kerület azóta a legfelkapottabb pontja a riói kirakat favella turizmusnak. Az egész kerületet úgy próbálják bemutatni, mintha az egy nagyon színes, vidám zenés bulihely lenne. Sajnos a valóságban nem kerültem közelebb a riói nyomornegyedek népéhez, mint amennyire ők ezt hagyták, az meg nekem nem volt elég. Pedig őszintén érdekelt volna, mégis hogyan élnek ott azok a gyerekek, akiknek nagyjából az egyetlen legális kitörési pontjuk, hogy lejárnak focizni, aztán talán valamelyik futballklub felfigyel rájuk, vagy miként él az a takarítónő, aki a brazil milliomosokhoz jár dolgozni nap mint nap és látja a város mindkét arcát. A tótágast, ami szerintem egyedülálló.

Azt még nem említettem ugyanis, hogy a Rocinha favella a világ legszebb panorámájával, a világ legdrágább építési telkein található, ami azért elég vicces, ha belegondolunk, hogy minden nagyvárosban a gazdagok költöznek a hegyre-dombra és méregdrága villáik ablakaiból gyönyörködnek a város panorámájában. Hát, ez Rióban pont fordítva van, a nyomornegyed szegényei nézik fentről a fényűző várost, a villák helyett meg a képen látható bódéikban álmodnak valami jobb sorsot maguknak. Sajnos valódi képem nincs erről. Ha majd lesz, ígérem, nektek mutatom meg először.

Fotó: (Hegedűs Ákos / Morphoto)