Ha az ember elhelyez egy tárgyat egy múzeumban, az vajon műalkotássá teszi-e ezt a tárgyat?
Például, ha vesszük a táskáját, és idehelyezzük a kiállítótérbe, az műalkotássá fogja azt tenni?”
Ruben Östlund: A négyzet című 2017-es filmje kezdődik ezzel a beszélgetéssel, amikor is egy újságíró faggatja egy kortárs művészeti múzeum kurátorát, felidézve neki egy korábban adott interjúját, ami a meglehetősen bonyolultnak tűnő „Nem helyzetből helyzetbe, nem bemutatás / bemutatás” konklúzióban kulminál. A válasz annyira blokkolja az újságírót, hogy abba is hagyja az interjút.
A film egyébként egy halom díjat nyert, köztük a cannes-i Aranypálmát, és Oscarra is jelölték. Őszintén bevallom, hogy engem azóta nem hagy nyugodni ez a kérdés. Hol kezdődik a művészet, és egyáltalán kell-e múzeum az egészhez? Tudom, hogy ezt a kérdést évezredek óta nem tudják megfejteni, és nem valószínű, hogy ezt most én itt megteszem, de azt azért elárulhatom, hogy komoly segítséget jelent a probléma megoldásában a fotográfia.
Mikor Östlund filmje a mozikba került, már csináltam pár éve a falak című projektet, de olyan 2016 magasságában elakadtam vele. Azt gondoltam, hogy kimerítettem a témát, és kezdett feledésbe merülni a sztori, amikor is a film hatására hirtelen átértékelődött, és teljesen új lendületet kapott az egész.
Az alapkoncepció az volt, hogy az erózió hatására elszíneződött falakon különböző festészeti irányok stílusjegyeit fedeztem fel,
és azt próbáltam ábrázolni a fotográfia eszközeivel, hogy lehet műalkotássá tenni egy házfalat, ha kiemelem belőle azt a részletet, ami aztán külön életre kel. Így kerülnek a kültéri falak egy beltéri kiállítótérbe.
Ez tulajdonképpen az inverze annak, mint amit korunk egyik legnagyobb hatású művésze, Banksy csinál. Ő a múzeumból viszi ki a képzőművészetet az utcák házainak falaira. Na, itt jön képbe a probléma ezzel a bizonyos táskával. Ha a táskát lerakjuk egy múzeum padlójára, az nyilván csak akkor válik műtárggyá, ha egy adott installációban valamilyen kapcsolta van a táskát odahelyező művész koncepciójával. Ha esetlegesen teszi le valaki a táskát a padlóra, akkor tökmindegy, hogy ez épp a Metropolitan vagy a Louvre padlója, a táska nem válik műtárggyá.
A Lehel téri metrómegálló (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Ezzel kezdtem a sztorit: „Nem helyzetből helyzetbe, nem bemutatás / bemutatás”. No de mi van akkor, ha nem szánnak valamit műalkotásnak, de mégis azzá válik? Itt van például ez a kép, amit pár éve csináltam Budapesten a hármas metró Lehel téri állomásán. Önmagában az egész állomás jól néz ki.
A budapesti metró megállói sokkal több érdekességet rejtenek, mint például a londoni minimalizált terek szabványborításai.
Néhány plakát kifér, aztán ennyi. Viszont ha valamilyen kivételes alkalom folytán a budapesti metróra keveredek, mindig érdemes körülnézni a megállókban.
Esetünkben például önmagában nem feltűnő, sőt inkább rejtőzködik ez a képrészlet, de ha kiemelem a saját környezetéből, és ideteszem a monitorra, akkor már a képzőművészet irányába mozdul el az egész. Itt jön képbe a fotográfia és a képzőművészet sokrétű kapcsolata. Tudom jól, hogy sokan eleve nem akarják a fotográfiát képzőművészetként értelmezni, hiszen rengeteg szelfit és egyéb képet osztunk meg nap mint nap a közösségi médiában. Csakhogy ez más! Iszonyú mennyiségű üzenet is gazdát cserél, mégis tudjuk, hogy mi a különbség az e-mail és az irodalom között.
Azt továbbra sem tudom, miként lehetne hatékonyabban népszerűsíteni a fotóművészetet, de azért vannak kísérletek. Példának okáért
március 27-én kezdődött és május 15-ig tart a Budapest FotóFesztivál, amely 2026-ban ünnepli fennállásának 10. jubileumi évét.
Akit érdekelnek a programok, az itt csemegézhet belőlük, de ha valaki nem ér rá múzeumba menni, akkor elég, ha csak jobban körülnéz a budapesti metróban.
A KÉP-regény angolul a morphoto.eu oldalon olvasható.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: A Lehel téri metrómegálló (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
