Vigyázz, gyerekem, nehogy hanyatt essél, annyit azért nem érünk!
Mondta nekem Göncz Árpád köztársasági elnök 1994. október 22-én az újjávarázsolt Vígszínház megnyitóján, miközben a székek tetején egyensúlyozva kerestem a nézőpontot ehhez a képhez, amint Marton László, a Vígszínház akkori igazgatója mutatta Árpi bácsinak a frissen rekonstruált páholydíszeket az akkor még üres nézőtéren.
Göncz Árpád, sok magyar kedvenc államfője idén február 10-én lett volna százéves! Mivel az ő elnökségének tíz éve nagyjából egy időbe esett az én napilapos fotóriporteri korszakommal, ezért számtalan helyen, helyzetben és eseményen volt szerencsém találkozni vele, és azt kell mondanom, hogy azon kevés politikusok egyike volt, akit kifejezetten szerettem fényképezni, annak ellenére, hogy ez azért sokszor elég macerás dolog volt. Először is itt van, ugye a biztonsági protokoll.
A mindenkori elnök nyilvános szerepléseit mindig különleges biztonsági ellenőrzés kíséri, aminek nyilván van létjogosultsága, de azt a felvigyázó erők sokszor erősen túltolták.
Volt egyszer egy március 15-i múzeumkerti beszéd, ahol négyszer (!) vizsgálták át a táskámat objektívestül, gépestül, vakustól, mert – némi eufemizmussal élve – nem volt zavartalan a kommunikáció a kíberek között. Ehhez képest volt olyan temetés, ahol váratlanul megjelent az elnök, és senki nem nézett át semmit.
Ezt az egész biztonsági protokollt egyébként Árpi bácsi is erősen ironikusan kezelte. Óbudán, egy utcai szoboravatón, autójából kilépve odasietett az éppen a táskámat átvizsgáló katonához, és hanyagul odavetette:
Jól nézd át azt a táskát, gyerekem, főleg a dupla fenekét, mert a szamizdatot is oda szoktuk rejteni!
A köztársasági őrezred munkatársa talán életében nem volt még annyira tanácstalan, én viszont nagyon röhögtem.

Göncz Árpád és Marton László a Vígszínházban 1994. október 22-én (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Az elnök úr mindenkit letegezett, és mindig volt valami epés megjegyzése. 1997. augusztus 20-án valaki kitalálta, hogy az elnök egy pesti szálloda tetejéről nézze végig a tűzijátékot. Ez még eddig rendben is van, de oda ki kellett öltözni, mert utána állófogadás volt a Budapestre akkreditált nagyköveteknek. Csakhogy nekem utána a Sziget fesztiválra kellett mennem, mert én voltam akkreditálva a Foo Fighters koncertre. Az elnök úr kiszúrta rajtam a karszalagot és megkérdezte:
Mondd, drága fiam, te most tényleg öltönyben és nyakkendőben fogsz kimenni a Szigetre?
Teljesen lemerevedtem. Egyrészt nem gondoltam volna, hogy Árpi bácsi tudja, mi az, hogy Sziget, másrészt, őszintén nem gondoltam addig bele, hogy nekem tényleg nem lesz már időm átöltözni. A kollégák a backstage-ben teljesen hülyének néztek, amikor meglátták, hogy zakóban mentem ki a Nirvána egykori dobosának grunge bulijára. Ez nagyjából az inverze annak, mintha edzőcipőben és joggingban mennék operába.
Göncz a feleségével is állandóan poénkodott, sok esetben a másoknak szánt csípős megjegyzéseit Zsuzsanna asszonynak mondta el, ügyelve arra, hogy azt a célszemély is jól hallja. Volt egyszer egy parlamenti találkozó, ahol az elnök a Magyar Autóklub vezetőit fogadta. Mikor arra terelődött a szó, hogy volt-e neki autója, akkor elmesélte, hogy volt régen egy Wartburgja, majd feleségéhez fordulva jó hangosan megjegyezte, hogy
Látod, vezetnék én, de ezek a derék gyerekek nem engedik.
Titkárságának jelenlévő tagjai meg zavartan pislogtak egymásra.
Mindössze egyetlen esetre emlékszem, amikor Árpi bácsi teljesen elutasító volt a sajtóval. Meglátogatta a Gyorskocsi utcában azt a cellát, ahol az 56-os forradalom után raboskodott. Rengeteg fotós gyűlt össze, ez mégiscsak egy történelmi pillanat volt. Az elnök autója megállt az épület előtt, Göncz Árpád kiszállt a kocsiból, kezével eltakarta az arcát, és a bejárat felé menve csak ennyit mondott: „Srácok, ezt most ne!”
Fejléckép: Göncz Árpád és Marton László a Vígszínházban 1994. október 22-én (fotó: Hegedűs Ákos / morPhoto)