A valaha volt egyik legnagyobb, magyar származású fotográfus, Brassaï, az örmény anyától és magyar apától származó, születési nevén Halász Gyula, 1924-ben telepedett le Párizsban. A párizsi éjszakai élet nagy tudora volt, olyannyira, hogy az 1930-ban megjelent Paris de nuit (Párizs éjjel) című albuma akkora siker lett, hogy Brassaï-t a világhírig repítette! Egyébként semmi mást nem csinált, csak megmutatta az éjszakai várost a párizsi lakosok azon részének, akik éjszaka otthon szundikáltak, ahelyett, hogy kocsmákban a haverokkal, vagy a Pigalle örömlányaival múlatták volna az időt.
Azért abban is van valami báj, hogy
egy magyar kellett ahhoz, hogy beletolja a franciák arcát saját álszentségükbe,
és most nemcsak azokra gondolok, akik tartalomgyártói szinten vettek részt a párizsi éjszakában, hanem azokra is, akik a könyvet megvették, és oly sokan voltak, hogy alig bírták a nyomdák a hatalmas rohamot.
Na most, ez a Brassaï éjszakai párizsi barangolásai során mintegy melléktevékenységként elkezdte fotózni a francia fővárosban a házfalakon található graffitiket és falfirkákat. Ezt aztán vagy huszonöt éven keresztül csinálta, és végül akkora mennyiségű anyag gyűlt össze, hogy 1956-ban kiállítást rendeztek belőle a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. (MoMA)
Brassaï úgy vélte, hogy a művészet egyik legeredetibb kifejezési formája a falfirka, és tulajdonképpen ő nem csinált mást, mint közkincsé tette mások alkotásait.
Utoljára tíz évvel ezelőtt a párizsi Pompidou Központban lehetett látni ezt a kiállítást, melynek képei először a Le Minotaure nevű szürrealista folyóiratban jelentek meg 1933-ban. Brassaï egyébként különösen kedvelte az olyan primitív falfirkákat, amelyek barlangrajzokra emlékeztetnek, mint például a Napkirály című felvétel, egy falba karcolt fej égnek álló hajszálakkal, amelyek napsugarakat formáznak.
Most, hogy megvilágítottam a sztori fotótörténeti hátterét, be kell valljam, hogy a graffitik engem is rabul ejtettek már tinédzser koromban, fotográfiai karrierem hajnalán, amikor még azt sem tudtam, hogy ki az a Brassaï. Nézzétek el nekem, hogy mikor az ember először veszi az apjától kölcsönkapott kamerát a kezébe, nem a fotó-művészettörténeti lexikonnal a farzsebében kezdi a műfajjal való ismerkedést, pláne hogy azt se tudtam, hogyan kell fényt mérni, meg élességet állítani. Egyébként csináltam röpke kutatást fotósberkekben, és bár a minta koránt sem volt reprezentatív, a megkérdezettek kilencven százaléka mutatott érdeklődést a falfirkák iránt.
Irkafirka (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Ez a kép egy balatoni vasútállomás mosdójában készült. Ilyen az, amikor az ember pisilni indul valahová, aztán a mellékhelységből egy fényképpel távozik. Nyilván erősen jelen van a véletlenfaktor, de azért komoly élettörténetek rajzolódnak ki ezen az ablakon. Először is itt van ugye Szilárd, akit vagy forró szerelem fűzött egykor Nikihez, vagy Nikit Szilárdhoz, sőt még akár kölcsönös is lehetett a dolog, de mindez már múlt idő, ráadásul nem volt elég egy látványos áthúzással véget vetni a kapcsolatnak, hanem még verbálisan, két vonallal áthúzva ki is kukázták az egészet, ami – bár nincs információm a sztori időbeli viszonylatáról – lehet, hogy már a digitalizáció offline visszacsatolása.
Áttérve a kép bal oldalára már nem találunk ennyire egyértelmű üzenetet.
Andris és Mirella között valami sokkal komplexebb viszonyrendszer lehet, vagy lehetett,
amit egyrészt matematikai törtvonal, másrészt az A betűből felfelé ívelő, akasztófára hajazó alakzat keretez, de marginálisan azért felfedezhető egy szívecske, ami mégiscsak valami érzelmi vonal irányába mutathat, ám mindezt erősen árnyalja a nagy F betű mellé hevenyészve odakanyarított Dávid-csillag. Az alatta lévő irkafirkát sajnos nem tudom kivenni, de azért mégiscsak összeáll a kép!
Andris megismerkedett Nikivel, majd elhatározták, hogy összeházasodnak, de előbb világ körüli útra mennek. Niki megírta addigi vőlegényének, Szilárdnak, hogy ne keresse többé, de ne felejtse el kivinni a kukát, mert pénteken jön a szemetes. Andris pedig gyerekkori szerelmének, a héber származású Fejgének üzent, hogy osztott-szorzott magában és arra jutott, hogy felakasztja magát, ha nem gondozza rendesen Mirellát, a vasútállomás macskáját. Mirella is hozzászólt valamit, de a macskakaparást csak Fejge értette pontosan, és persze Brassaï, de őt nem is kérdezte az egészről senki! Viszont igaza lehetett abban, hogy a művészet egyik legeredetibb kifejezési formája a falfirka. Maradjunk is ennyiben!
A KÉP-regény angolul a morphoto.eu oldalon olvasható.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Irkafirka (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
