Magyarország egyik büszkesége a gulyásleves vagy csak egyszerűen a „gulyás”, ahogy világszerte ismerik, sőt egy igen kedvelt eledelről van szó, olyannyira, hogy tán még nem is voltam olyan országban, ahol ne szerepelt volna valamelyik étterem kínálatában. Egyébként ezeknek jellemzően semmi köze ahhoz a gulyáshoz, amit mi, magyarok ezen a néven ismerünk, de a saját verziónk is erősen véleményes keretek közé épül.
Ugye hivatalosan azért hívják így, merthogy anno a gulyások a pusztában ezt főzték. De ez hogy is volt? A gulyások igencsak szegény emberek voltak, a marhahús meg sosem volt egy olcsó cucc. Persze lehet mondani, hogy ott figyelt a nagy marhacsorda, amiből lehetett levest főzni, de az egyrészt nem a gulyáslegény tulajdonában volt, másrészt meg azért gondoljuk csak ezt végig! A gulyáshoz nyilván nem vágtak le egy több mázsás marhát, hűtőszekrény meg nem volt, ráadásul a marhahús irgalmatlanul drága alapanyag volt mindig is. Szóval, erősen felmerül a kérdés:
mégis, hogy került a méregdrága marhahús a csóró gulyások kondérjába?
Gyorsan meg is válaszolom. Sehogy!
A gulyás tipikusan városi éttermek találmánya volt. A budapesti vagy bécsi vendéglők séfjei adták neki ezt a nevet, miközben maga a gulyás, aki a csordára vigyázott, sosem evett ilyet. Hát, valahogy így vannak az argentinok a tangóval. Persze vannak tangóbárok, meg egy csomó étterem tangózó párokkal csábítja a turistákat, sőt az utcán is megfigyelhető, ahogy pénzért fényképezkednek a tangós csajok az arra tévedő amerikaiakkal, de igazán komolyan ez nincs benne az argentin kultúrában.
Tangó bár Buenos Airesben (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / morPhoto)
Valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor a magyar Hortobágy csikósait úgy állítjuk be, mintha a karikás ostorral csapkodó, a lovat szőrén megülő legények a magyar közgondolkodás részei lennének. Nos, nem azok, ez csak egy turistoid kirakat, amit kifejezetten a külföldieknek találtak ki!
Gyönyörű lányok és dekoratív pasik tangózzák végig az argentin turista negyedeket, de a helyi lakosságot az egész történet meglehetősen hidegen hagyja.
Ha az ember Buenos Airesben sétálgat, néhány nap után ráébred arra, hogy az argentin tangó jelenség egy giga nagy kamu. Nem, nem azt mondom, hogy nem létezik, hanem azt, hogy kizárólag a pénzt lehet látni mögötte. Az ember, főleg ha fotográfus, akkor nyilván utánanéz a tangó sztorinak, és persze le is fényképezi, de azért azt nem mondanám, hogy annyira behúzott volna, hogy a napjaim nagy részét tangóbárokban vörösboroztam volna végig.
Ha azt mondom, hogy csárdás, azt is majd’ minden magyar be tudja helyezni egy kulturális kontextusba, csakhogy ez a kontextus valójában nem létezik. Igen, ismerik az argentinok is a tangókultúrát, és tisztában vannak a jelentőségével, de nagyjából ennyi. Nagyon kevesen tudnak tangózni, és még kevesebben gyakorolják esténként ezt a táncot. Az emberek inkább steaket kajálnak, vörösbort isznak és focimeccset néznek, mintsem hogy a tangóügy komolyan foglalkoztatná őket.
Vicces, hogy világszerte mégis mindenki a tangóval köti össze Argentínát, miközben az egész tényleg csak egy mese. Annak viszont nem rossz. Sőt! Ha például a Rubik-kockát csak fele annyian tekintenék hungarikumnak, mint a tangót argentikumnak, akkor én már boldog lennék. Kár, hogy nem így van.
A cikksorozat első része itt érhető el, a második rész itt olvasható.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
hírlevél
